Pillanatkép
Tested megtörik, elméd meghasad, hangod elhal, szíved egy utolsót dobban, érzékeidet sötétség lepi el, látásod elhomályosul, hallásod eltompul, ízt nem érzel, nincs mit tapintanod.
Minden megszűnik körülötted, minden, ami eddig biztos volt, eltávolodik, összeomlik, eltűnik.
Remegő kezekkel kapaszkodót keresel, miközben egy apró rezdülésre, egy halvány érzésre helyezed minden súlyodat. Ajkadat beharapod, szemed szorosan becsukod, hogy kizárd a mindenhova bekúszó világosságot.
Elkapod az első gondolatfoszlányt, amit kutató ujjaid érintenek, védőháló nélkül ugrasz vakon a mélység felé, és hálaimát rebegsz, amikor lábad alatt egy sóhaj szilárdságát érzed. Nekidőlsz a semminek, egy halvány verejtékcsepp csorog végig a halántékodon, zihálsz. Mikor légzésed végre kissé lecsendesül, újra erőt veszel magadon, izmaid megfeszülnek, a hajsza újraindul. El kell jutnod a véghez. El kell érned a sötétség szívét, a tőrt. Minden egyes vércsepp mosolyra fakaszt, a fájdalom gyógyír sebeidre, amit a közönyösség és a szeretet ejtett rajtad.
Kinyújtod a kezed, előrelendülsz, ujjaid egy fohász szélét érintik, elrugaszkodsz. Bevered a fejedet, szédülni kezdesz. Inaid megfeszülnek, utolsó erőddel elrúgod magad és repülsz. A szabadság mámorító érzése és a fájdalom gyönyörűsége elkábítanak. Eufóriádban észre sem veszed, ahogy egy könnycsepp megemel, hanyatt fekve, mosollyal arcodon emelkedsz a mindenben a semmi felé.
Megcsap a halál mennyei illata, ami visszahozza fáradt elméd a valóság tompa lüktetésébe. Szemeid felpattannak, a sötétség fényére fókuszálsz, miközben izmaid görcsbe rándulnak. Óvatosan felemelkedsz, friss vérpatak csordogál a homlokodból, már szádban is érzed. A fémes íz, mint az ambrózia, szétterjed a testedben, halkan felnyögsz, ahogy a világ hirtelen vörösre vált körülötted, majd nevetve törlöd meg a szemed, mire újra visszatér a gyilkos világosság.
Összeszeded magad, felállsz, körmeidet belevájod a tőled kilométerekre lebegő sugallatba, és folytatod az utad az életből a halálba.
|