Verité

Sirius érzései, miután az élet kifosztotta őt, de elfelejtette megölni... James, Lily, Harry, az igazság és a jövő siratása egy azkabani cella csendes magányában.

Kérlek, cáfoljatok meg, és mondjátok, hogy nincs igazam mindarról, ami ebben a történetben szerepel :)
Lektorálta Writ, köszönet illeti továbbá aglarnist, amiért elgondolkodtatott =)

 Ha azt várják, hogy összeessek a félelemtől, akkor még nem mozdulnak egy darabig.

Ironikus, de ők tartanak talpon, ahogy ellenkező irányból próbálják megkaparintani a lelkemet.
Úgy látszik, a logika nem a dementorok erőssége.

A köztük lévő holttérben lebegek, azt hiszem, egy csodás helyen, ahol semmi nem számít már.
Igen, küzdeni kellene... de miért? Hogy ne mocskolhassák be, és törhessék össze azt, amim még megmaradt?

Ugyan.

Ahogy hátralépnek, a földre zuhanok. Talán lenne erő a lábamban, de nincs erőm megkeresni, hogy hová is bújt el.
Olyan hatalmas ez a test, én pedig olyan kicsi vagyok benne...

Ha megrohadok, sem kelek fel innét. Közvetlen közelről ismerkedem ezzel az öröklakással.

Azt várná az ember, hogy a kő hűvös legyen ilyen vidám folyosódíszek társaságában, de nem, szinte égeti az arcom.
Vagy én lettem érzéketlen a világra?

Jó itt.

A mozdulatlanság elhiteti velem, hogy semmi nem változik. Ergo, semmi nem lesz rosszabb.
Soha, soha többé.

Nem hiába mondják, hogy az ember nem bízhat meg senkiben. Legkevésbé önmagában.

Jó itt.

Biztonságot nyújt a csalódásoktól, mert tudom, innen már nincs lejjebb.

Ez itt az Azkaban... Dementorok, őrület, emlékezés. Itt nincs élet és nincs már halál. Senki vagy, aztán megsemmisülsz.

Hát ezzel a hellyel fenyegetik a kisgyerekeket elalvás előtt...
Kibújt a szörny a szekrényből, és táncolni hív.

Hiába nem akarom, muszáj gondolkodni. Elrebegni a tragédiámat az égnek, amit már sosem láthatok, a földnek, amin sosem járhatok, a levegőnek, ami túl sokáig lesz még társam, hogy megszabaduljak ettől a felszínen remegő, zsibbasztó fájdalomtól.
Még a falak is a saját szenvedésüket nyögik felém, évszázadok keserű őrködését, a saját rabságukat. Megannyi szörnyűséget, amit látniuk kellett és eltakarni, mert nincs szabad akaratuk.

Hát köszönöm, de nekem is megvan a panaszom.

Lilyre gondolok. És Jamesre. Magamra.

Hogy mik lehettünk volna, ha ez a Földön háború álnéven víkendező pokol nem éppen a mi életünkbe zuhan be.

Hogy milyen lenne a világ, ha valaki nem törekedne az elérhetetlenre, hogy tökéletest farag magából.
Matematika... ha összeadva nem megy, majd átlagolva csinál magából legjobbat.

Hogy Istent játszik, miközben még ember sem volt soha.

Hogy ellopja mások sorsát, hogy beleolvaszthassa az "egy nagyobb jó" keretébe, hogy megmentse a világot egy torzszülöttől, akit tulajdonképpen sajnálnunk kellene.

Milyen fiatalok is voltunk... hittünk abban, hogy nyerhetünk.

Hogy a háborúknak csak úgy vége van, és a mi vezetőnk maga az erkölcsi nagyság, nem pedig egy számító vénember, aki kétségbeesetten kapaszkodik önnön jóakarata tudatába.

Dumbledore csak játszott velünk. Még csak bábuk sem voltunk a sakktáblán... Nem köztünk dőlt el az ütközet, mi a hitért kellettünk.
Hogy hihessen mindenki abban, hogy van még valami amiért érdemes élni.
Hogy vannak emberek, akik feláldozzák magukat másokért, vagy mások eszméiért.

Illúziót játszottunk az elkerülhetetlennel szemben.

Megértem az öreget... Ő tényleg csak jót akart. Naiv módon beletemetkezett a saját reményébe, amíg meg sem tudta különböztetni a vágyálmait az igazságtól.

Akárhogy is nézzük, az élet elkerülhetetlen része a rossz, nem? Kell az egyensúly, hogy ne robbanjunk szét, és terítsük be a világot a mocskunkkal.

Lily... a kisfiad talán most sír fel, és kétségbeesve keresi az igazságot a világban. Az anyját.

James.

Két halott, már körbeöleli őket az anyaföld melege, és nekik már jó, míg mi szenvedünk.

Hogyan lehetne hinni egy nagyobb jóban, ha már a keresése teljesen összetört minket?

Hogyan lehet 'nagyobb jónak' nevezni valamit, amitől mások megfoszttattak, és a testükkel van kikövezve az odavezető út?

Mikor korcsosult a világ egy állatias, önámító, érzékelő, de sosem érző lénnyé?

Különös, hogy a könnyeken át pár pillanatig sokkal élesebb minden, mielőtt elhomályosul.
Csak mikor szenvedünk, láthatjuk át az egész abszurd játékot, aminek a szerepeit már olyan erősen ránk szorították, hogy nem tudjuk, hol kezdődünk mi, és hol végződik a világ.

És mégis a boldogság illúziója az egyetlen dolog a világon, amit keresni érdemes...

Elkerülhetetlen, hogy átgázoljunk másokon, és öljünk, hogy élhessünk. Belénk van kódolva a túlélés, és mérhetetlen munka kell ahhoz, hogy elvágjuk a köteleket az élni vágyástól.
Állatok vagyunk mi mind, csak áltatjuk magunkat idegen eszmékkel, amiket a talán sosem létezett századok vertek belénk.

Hogy mi emberek vagyunk.

Hogy tartásunk van, múltunk, jelenünk, jövőnk, lelkiismeretünk, tudatunk és érzéseink.

Megöl ez a világ, mikor mi próbáljuk megölni őt.

Talán csak az a boldog, aki sosem létezett.

És a remény mégis elhiteti velünk, hogy igenis van remény. Hogy egyszer minden jobb lesz, és megéri szenvedni, megéri meghalni, megéri túlélni.

Hát tudják, mit gondolok?

Ez az egész egy szar. Minden.

Erre az egész vázra, ami tulajdonképpen száz esetből kilencvenötben ugyanazokból a csontokból és szövetekből áll, csak az átlagosnál nagyobb agyunk épít egy világot, elfedendő a tudatot, hogy magunkba pillantva az a szörny tényleg mi vagyunk. Bemeséljük magunknak, hogy ha a magunk primitív módján, de mégiscsak bonyolultak vagyunk...
Komponálunk hát magunknak címkéket, amikkel túlélhetjük saját könyörtelenségünket.

Mikor bántunk másokat, mert megtehetjük, az, kérem szépen, a hatalom. Nem túlélés-tudat, nem a ha-én-nem-akkor-majd-ő félelme.

Ha másokkal érzékeltetjük, hogy jobbak vagyunk, és ezt megcsavarjuk egy kis képmutatással, akkor mi segítünk másoknak.

Az ember a legönzőbb teremtmény a Földön. Az állatok ösztönből ilyenek (egyáltalán, hogy jövünk ahhoz, hogy magunkat egy harmadik, különálló fajként tüntessük fel?), mi viszont meg tudnánk indokolni miért gondolunk elsősorban magunkra.
Ami megindokolt, az megváltoztatható. Ami megváltoztatható, az pedig meg fog változni, mert az életnek a változáson kívül nincs változatlan pontja. Úgyhogy inkább ki sem mondjuk.

Azt hiszem erre egy lélekelemző azt mondaná, hogy csak azért beszélek ilyeneket, mert a sokk ideiglenesen kiábrándított az élet szépségéből...
Hát tudja, mit? Ha a puszta kiábrándulás ennyire össze bír törni, akkor nem szeretnék hinni, csak hogy utána szenvedhessek.

És különben is, én még hiszek a szépségben és a boldogságban, bármilyen nehezen kivitelezhető is ezen a világon.

Csak abban nem hiszek, hogy én megkaphatom valamelyiket is.

Jó volna már feltápászkodni. Biztos rég eltemették őket.

Koporsón koppannak rögök, könnyel itatott virágok repülnek egy egyszerű gödörbe. Vajon mi áll a sírjukon?

Kiválasztottnak lenni közel sem akkora poén, mint mindenki gondolná. A hősök jellegzetessége a hősi halál, ami bármilyen szép és tisztelendő is, azért elég maradandó állapot. *

A háborúnak sosincs vége, mert minden békéből újabb harc következik, minden harcból pedig újabb béke.

Nincs szebb, új világ. Nem lesznek emberek, akik azért élnek jobban, mert mi meghalunk vagy életben maradunk értük.

Hogy csöppenünk mi az élet könyörtelen körforgásába?

És egyáltalán, ki irányítja ezt az egészet? Bár amekkora a káosz a világegyetemben, a feltételezett Isten éppen szabadságát tölti valahol messze.

Kellene néhány szép utolsó gondolat, mielőtt elájulok a kimerültségtől. Mi legyen az?

Tudom, hogy jogosan szenvedek, és én voltam a Potter-család árulója?

Rohadj meg, Peter Pettigrew?

Talán egyszer vége lesz ennek az egésznek, és akkor majd mások jobb életet élhetnek, mint amibe minket dobtak?

Bár azt hiszem, megteszi egy sajnálom is.

Sajnálom Ágas, hogy találkoztunk. Harry, neked pedig egy szebb életet... hogy ne kelljen hősnek lenned.


*a gondolat Jonathan Stroud: Bartimaeus trilógia - Ptolemaiosz kapujából származik

Írok kritikát!