Írói megjegyzés (csak neked, Chris XD): Ezek a trükkös heterók...
Oly’ hűs és forró,
Oly’ lágyan kínzó –
Úgy ölelsz át,
Ahogy vad szél egy fát…
Legyőz a vágy:
Egy fájó, mély csók.
A testem várt rád,
Nem is várok szép szót…
Késő este volt, fekete, kútszerűen sötét éggel, mintha a csillagtalan semmiség magába akarta volna szippantani az alatta elterülő egész világot. A szél úgy süvített, hogy a vékonyabb fák törzse majdnem a földig hajlott, a fa nyikorgása akár a megkínzottak nyögése. Az orkán rázta az ablakokat, finom kis üvegkoccanásokat hallatva így, száraz, pihekönnyű leveleket, és jelentéktelen port szállított. A sötét füvön zajlott lefelé, jajgatott és zokogott, hogy az ember alig bírta hallgatni. A hold elé sötét felhőket sodort, így csak csíkokban tért ki az ezüst holdfény a szürke árnyak elől, vonalakat húzva a fövenyre. A gyér fény megvilágította a sápadt, gyönyörű, szemtelenül szabályos arcot a domb aljában. A komisz szél tépte, mindenfelé sodorta derékig érő ezüstszín haját. Fázósan húzta össze magán a fekete, ilyen időben meglehetősen vékonynak bizonyuló szaténtalárt. Sóhaját elmosta a dühös széláramlat süvítése a lombok között, és elvitte messzire, mint egy rövid, kétségbeesett kis üzenetet, amit senki sem fog megérteni.
Nyelt egyet, mintha ezzel leküzdhetné a benne lappangó szorongást, majd tett egy bizonytalan lépést előre... Majd még egyet... És végül, mire észrevette magát, és felfogta, mit tesz, már közeledett a kastélyhoz.
Ablakai messzire ragyogtak, benn gyertyák pislákoltak, talán az eltévedt vándorokat vezették, talán csak valami állandóságot nyújtottak a sötét éjszakában. Már nem mozogtak árnyak mögöttük – bizonyára diákok aludtak el tanulás közben.
Lassan kelt át a dombon, úgy érezte, a késő őszi levelek fájdalmasan zúzódnak össze a talpa alatt, pedig szinte légiesen lépett. Végre, vagy talán sajnos, a bejárat elé ért, pedig olyan messzinek tűnt még egy perccel ezelőtt… De most már nem fordulhat meg. Halkan nyögve nyitotta csak egy testszélre az ajtót, szinte teljesen zajtalanul. Ahogy körülnézett, mintha élénkebben csillogtak volna jégkék szemei a visszafojtott könnyektől, ám ezek nem könnyek voltak – picinyke felhők, a múlt, vagy az emlékek párája. Erőt vett magán, és csendes, puha léptekkel indult a pince felé. Senkivel sem találkozott, nagy szerencséjére, de nem is érdekelte volna. Fogalma sem volt, mi az, amit érez, vagy nem akarta bevallani magának. A szívét mintha vasmarok szorongatta volna, ami minden lélegzetvételnél egyre erősödik, a fájdalmából táplálkozva.
Lassan leért egy simára csiszolt kőfal elé. Ki sem mondta a jelszót, csak ráfektette a tenyerét a hideg márványlapra, mire az elhúzódott előle. Benn zöld, hideg fényű lámpák vetették kísérteties árnyaikat a jeges kövekre, bőrfotelek, és faragott asztalok álltak körben, a tűz fényénél groteszk, folyamatosan táncot járó árnyékokat vetettek a falakra. Valahonnan, talán falakból halk, lüktető, furcsa zene szólt – persze biztos volt benne, hogy ezt rajta kívül nem hallja senki más.
A smaragd lángú tűzbe egy szőke, magas fiú bámult. Nem fordult meg, de a lány pontosan tudta, hogy észrevette őt.
Mindent gyógyít és bánt:
Mindent felgyújt egy láng,
Mindent feldúl egy érintés.
Mindent megkapsz, ’mit vársz –
Mindent átjár egy láz,
Mint egy álomszép tévedés.
Percekig hallgattak, a rázkódó fák énekét, a szél zörejét elnyomta az a most már végtelenül idegesítő, egyre hangosodó zene, ami talán a lány szíve dobogása lehetett. Még a mágikus tűz sem ropogott. Végül a fiú hangja úgy zúzta át a törékeny, álló levegőt, mint a leheletnyi üveget.
- Miért jöttél? – szólalt meg hirtelen Draco, tökéletes franciasággal.
A Fleur szívét szorító vasmarok akkorát rándult a közönyös hangtól, és a kérdéstől, hogy a lány lába is megroggyant.
Légy erős, szuggerálta magát. A gyengék elbuknak. Légy erős, hiszen az voltál mindig is. Ma is az vagy, holnap is az leszel… Holnap…
- Holnap... – hangja idegennek, és rekedtnek tűnt még anyanyelvén is. - Holnap én férjhez megyek.
Fleur némán várta a reakciót, figyelte, ahogy a fiú rezzenéstelenül áll, és ez a hidegség a lányt feldühítette, kezei ökölbe szorultak.
- És? – fordult meg váratlanul Draco, mire a vele most már szemben álló összerezzent. – Mit érdekel engem, ha hozzámész ahhoz a koszos Weasleyhez? – hangjából undorodó indulat csendült ki.
Fleur nem válaszolt, csak tett egy lépést előre, és méltóságteljesen felvetette a fejét.
- Hidd el, nekem sem jelentettél semmit. Csak gondoltam, neveltetésemhez, s emberhez méltóbb, ha... – hazudta egyenesen a szürke szemekbe, melyek az eget, a szárnyakat jelentették neki, és amik folyamatosan elengedték – leejtették a semmibe, hogy aztán újra felemeljék. De a mondatot valahogy nem bírta befejezni.
- Mikor voltunk mi emberiek? – nevetett fel a fiú hidegen, amitől a lányt kirázta a hideg.
Fleur szája sarkába erőltetett, keserű mosoly kúszott. Beauxbatons-os éne egyenes úton tört fel belőle, miközben a lelke úgy reszketett, mint odakinn a szél tépte, gyenge levelek.
- Soha – válaszolt aztán hűvösen, és megfordult. – Mivel most sem tudsz civilizáltan viselkedni, én elmegyek. Viszlát, Draco.
Hátravetette a haját, és elindult kifelé, vére a fülében zúgott... Azonban egy kéz ragadta meg a karját, és hátrarántotta.
Sikolt a vágy,
A bájad forró –
Mért’ tagadnád,
Sose volt mással jó...!
Nem baj, ha fáj!
Így szeret majd a Halál:
Ordító kéjjel!
Ne féltsd őt, rád talál...
- És mondd csak – kérdezte Draco maró gúnnyal, magához rántva Fleurt, kinek a mellkasából hangtalan sóhaj szakadt fel, ajkai szétnyíltak a meglepetéstől. -, mikor ő ölel, akkor is így dübörög a szíved?
Fleur fehér arcára piros foltocska kúszott, a hirtelen közelség valóban elgyengítette: a szíve most verdesni kezdett, ellökve magáról a láncot, de a vasdarabkák... Igen, azok szúrták még, és vérzett mindenütt.
Pedig gyűlölte, ha gyenge. Főleg így, hogy az látja, akire a legkevésbé bízná a gyengeségét, aki előtt törhetetlennek szeretne mutatkozni… Azt hitte, Draco befejezte, így félig már eltolta magától, hogy mehessen, menekülhessen, de akadályokba ütközött: az erős karok visszarántották.
- Neki is a nevét suttogod minden éjjel álmodban? Jó párszor aludtam melletted, Fleur.
Mindent eltűr az Éj,
Mindent elrejt, oly’ mély –
Mindent kaphatsz, csak fényt ne kérj!
A lány nem szólt, csak dühtől örvénylő szemekkel bámult a fel a fiúra. Testéből hideg áradt, de Fleurben ez élénk tüzet szított fel. Pedig ő már elhatározta, ő búcsúzni jött. Draco azonban mindkét kezével magához szorította, és lehajolt hozzá egy mohó, forró csókra. A tiltakozó ütéseket a mellkasán mintha meg sem érezte volna. Ajkai és fogai szemérmetlenül kóstolgatták a lány hamvas rózsaszirom ajkait, kezeivel az ezüstszőke hajat simogatta, nyelve éppen betört volna Fleur szájába, de az elhúzta a fejét.
- Gyűlöllek – suttogta a lány elhalóan, miközben hagyta, hogy Draco a nyakát csókolgassa.
Nem, neki ezt nem lehet. Holnap ott áll a férfi az oltárnál, akit tisztel, és rá vár, várna rá örökké, Bill maga mondta. Örök szerelmet és biztonságot ígért neki, ő pedig kezébe vette, és elfogadta a felé nyújtott szívet. Hófehér ruhában fog felvonulni, és kimondja, hogy vele lesz, mindörökké...
- Hazudsz – mosolygott bele halványan a fiú az ölelésbe, mintha Fleur gondolataira válaszolt volna. Lecsúsztatta a sötét szatén anyagot a gömbölyű, hófehér vállról, fogaival gyengéden sóhajtozó szeretője bőrébe harapott. Birtokolta, ahogy sokszor már. Az öröm, melyet akkor érzünk, ha valami csak a miénk lehet, ez éltette és fűtötte, ez bírta rá, hogy ne akarja odaadni senki másnak, mint egy irigy kisgyerek.
Minden Árny engem hív,
Mindent elveszt egy szív –
Több, mint játék – ez szenvedély!
Ez egy mézédes bűn!
Fleur végleg elveszett. Igen, egy éjjel még neki is kijár! Hiába érezte tisztátalannak, ingatagnak magát, a vére úgy futott az ereiben, mint egy megvadult ló, ha végre szabadon eresztik. A gondolatok pedig lomhaságba temetkeztek, szinte megszűntek létezni, vagy inkább erőltette, hogy a józan ész ne szólhasson bele most, amibe nincs joga. Az érzékei kiéleződtek, ahogyan keze Draco hajának selymét járta, ajkai a jól ismert arcon csúsztak végig, test a testnek nyomódott, lélegzete a jól ismert illattal gazdagodott, amit annyiszor érzett már, és ami teljesen megbolondította. Draco ledöntötte az egyik fotelra őt, kezeit a háttámlára fektette, úgy csókolta a lányt, kifulladásig, ameddig levegőért nem kapkodtak mindketten. Akárha minden eddigi létező és nem létező érzelmüket próbálnák belepréselni ezekbe a röpke pillanatokba.
Fleur remegő kezei is elkezdték leoldani a talárt a fiú felsőtestéről, lassan előbukkant a mellkas egy szelete, amit a lány féltő csókjaival és sóhajokkal borított be.
Nem kell szó,
Egy sem jó.
Érted rég, szemem mit súg.
Tűz és Jég:
Álomszép!
Érzem rég, hogy máshoz nincs út.
Draco ismét felhúzta maga után a lányt álló helyzetbe, vadul csókolta, kezei a testén szánkáztak, belecsókolt a kulcscsontjának hajlatába, mire Fleur tetőtől-talpig megborzongott, és kéjesen felsóhajtott. Fázott, és egyszerre lángolt a teste, amikor lekerült róla a ruha. A földön landolt, selymes halomként omlott a lábuk alá.
- Az enyém vagy... Az örökkévalóságig... – suttogta éhesen végignézve rajta Draco, és ismét szorosan átölelte a lányt.
Habár ez a dolog volt, ami Fleurt a fiúhoz vonzotta, ami annyiszor a karjaiba űzte, ez a megszűnhetetlen, égető függés, talán valami dac és szolgai alázat egyben, ez fájt a lánynak a legjobban. Reménye sem volt, hogy ellökje magától, és reménye sem volt, hogy kilökje magából. Draco helyet égetett magának a lelkében, egy teljes szobát, ahonnan egy élet sem elég kiűzni.
Ez egy mézédes bűn!
Ez egy meg nem bánt bűn –
Szabad szárnyakkal szállsz!
Legyen, bármit kívánsz!
Tudom, angyalt nem vársz –
A dübörgő zene, amit a kettőjük szívének ütemes lüktetése alkotott, mintha az egész világ értelmét megadta volna.
- Táncolj velem, Fleur... – lehelte a fülébe.
- Még egyszer... Az örökkévalóságig...
Ez egy ördögi tánc… |
AJÁNLOM AZ OLDALT
