Szerkesztői megjegyzés:

Szereplők: á-á, nem kapjátok, én se kaptam:D (ha nagyon érdekel, lessétek meg a Kígyófészekben, vagy olvassátok végig. Vajon melyik a macerásabb?)

Nagy kár érted. Ó igen, nagy kár.

Én gyönyörűnek láttalak. Akárhányszor hozzád értem, nem tudtam betelni a bőröd feszes lázadásával, a kevély vonású száddal, karcsú, sovány testeddel, bűnös gondolataiddal.

Megosztottad a világot. Ezrek és ezrek lettek volna képesek feláldozni érted az életüket, ugrottak volna akár egyetlen szavadra, megtettek volna neked bármit. S bizony jópáran voltak, akik féltékenyen figyelték hatalmad növekedését. Ravaszságod ott csírázott minden eszközödben, s az idő múlásával egyre inkább kihajtott. Pompás virága ott feküdt előttem, mikor megkaptalak. Egy egész életmű előtt hajthattam térdet, ennek az urát ölelhettem, s ő ágyunkban – de csak ott – megszűnt Egyedüli Hatalom lenni.

Az enyém voltál, ne tagadd. Megkaphattál volna bárkit, s neked én kellettem – mégpedig mint védelmező férfi. Sosem hittem, hogy ilyesmire szükséged lehet – a Te életeddel, a Te erőddel… de megadtam neked mindent, amire vágytál; és amire vágytál – az én voltam.

Akartad, hogy titokban én legyek az erősebb, akartad, hogy erőszakosan a falhoz szorítsalak, s akartad, hogy durván a földre lökve keféljelek, míg bele nem szikrázik az asztalon hagyott pálcád. De a kapcsolat köztünk mindig is erősebb volt, mint az összeköttetés a pálcáink között.

Nem bántam, hogy kitalált neved tisztelettel, szinte borzongva ejti ki, ki hallott az épp aktuális húzásaidról. Mindet megírta a Próféta, az igaz. Nem bántam, hogy az asszonyok elsápadnak s remegni kezdenek, ha véletlenül elejtem előttük a neved, s hozzáteszek néhány kósza hírt.

Sok hírhedté vált gyilkosság fűződik a nevedhez, és valószínűleg még több, ami titokban maradt. S én hittem benned, egész zsenialitásodban és csodálatos sorsodban, hogy leigázod a világot, és minden nyomorult lelket, aki az utadba áll.

Annál nagyobb volt csalódásom, mikor a kis Potter elintézett.

Elintézett, könnyűszerrel, gyermekként és tapasztalatlanul! Ne tagadd! Ó, hisz soha nem is teheted. Mind tudjuk, mi történt akkor. Igaz, a részletekről soha nem fogok értesülni – túl büszke vagy ahhoz, hogy elmondd. Vagy túl… halott?!

Meg vagyok győződve róla, hogy még a halál is sokkal jobb, mint az az állapot, amiben most te lebegsz. Ironikus és végtelenül kínos, hogy nem vagy képes gondoskodni magadról. Hogy napról napra vegetálsz, semmivé vált neved és tetteid, talán elméd egykori dicsősége is oda már.

Akkor, már akkor rájöttem, hogy hazudtál nekem. Híveddé tettél, örök híveddé, és mindvégig hazudtál nekem! Azt hittem, legyőzhetetlen vagy. Azt hittem, a tied vagyok, és te az enyém, ha éppen úgy akarod. De erőd elpárolgott, egy kölyök diadalmaskodott, s legkedveltebb szeretőm úgy eltűnt az életemből, ahogy a Sötét Jegy halványul a karomon Potterék halála óta minden ébren töltött nappal.

Mi vagy te? Hazudtál nekem. Azt hittem, erős vagy, a legnagyobb varázsló, akit csak valaha is érintettem – mindez káprázat lett volna? Hiányzik a bőröd érintése, az, ahogy sziszeged a nevem, ahogy kérem; hiányzik, ahogy a hajamba túrsz, és a gyönyörtől villogó szemekkel kéred, hogy használjam a csuklóm.

Mi vagy te? Én jogosan suttogtam a neved – élvezettel és hódolattal. De mi vagy te? Többé már erre sem vagy érdemes. Légy hát az enyészeté! Lucius a minap jó példával szolgált: kijelentette, hogy a hűség urunkhoz vagy az asszonyokhoz nem más, mint rosszul palástolt lesüllyedés a szabályok fullasztó tengerébe.

Nem akarok miattad fuldokolni. Szívesen néznéd, mi? Ám engem nem tudsz elpusztítani. Új életet kezdek, mint Lucius vagy bárki más. Nincs benne helyed többé. A közös emlékeink egy fikarcnyit sem érnek többé, igaz? Neked semmi esetre sem.

Ég veled, Gilderoy. Talán valamelyik nap meglátogatlak, de nem ígérek semmi biztosat. Nem kedvelem a nagy, fehér helyeket.