Előre kitervelve, avagy a valódi cél
Perselus Piton kedvenc fájának tövében ült a Roxfort birtokhatárán.
Nem, nem is volt a kedvence.
Neki semmiből nem volt kedvence. Fából sem.
Szóval, csak egy fa alatt üldögélt.
Látszólag nyugalomban.
Valójában fordítva tartotta az RBF-feladatlapját, és eszébe sem volt rá csak egy kis energiát, vagy figyelmet pazarolni. Helyette másodpercenként sunyin körbetekintett.
Mindezt a nélkül tette, hogy bármily nemű feltűnést keltett volna… Dumbledore se hiába alkalmazta kémnek. Később persze, de… mindegy, nagyon eltértünk a témától.
Tehát, ott tartózkodásának körülbelül hatszázhuszonnegyedik másodpercében – ezt a talárja alatt hordott (egyébként reggeli tornához használt) stopperről állapította meg -, mikor pontosan hatszázhuszonnegyedjére nézett körül – lassan megfájdult a nyaka, de kicsire igazán nem adunk – meg is látta.
Mármint azt, amit eddig keresett.
Őket.
„Végre, Jamie… azt hittem, már észre sem vesztek.”
Gyorsulni kezdett a pulzusa. Mindig ilyen hatással volt rá… elmosolyodott.
Eltette az eddig álcául szolgáló, gyűrött lapot, felkelt, és elindult a kastély irányába.
Jó lassan indult.
Közben néha a talárja valamelyik redőjéből előkotort zsebtükrébe pillantott, hogy aztán elégedetten süllyessze el.
James kiáltására levágta a táskáját, előkapta a pálcáját, és egy pillanatra elfordulva mosolygott egy jót, majd mogorva kifejezést erőltetett az arcára.
- Capitulatus!
„Imádom a hangod…”
- Obstructo!
„Ha ez az ára, legyen…”
Piton egy nagy ugrással színpadiasan elterült a fűben.
Idő közben egész kis csapat diák gyűlt össze körülöttük, s Perselus tudta, hogy, mindenki a Tekergőket preferálja, mégsem tudott rájuk haragudni.
Vagy inkább csak Rá.
„Eltévedek a gyönyörű szemeidben…”
- Hogy sikerült a vizsga, Pipogyi?
„Gúnyos a hangod, de látom azt a csillogást a szemedben, ami engem is környékez… és még becézel is, ahh…”
- Néztem közben: az orra a pergament súrolta. Nem fogják tudni elolvasni a válaszaidat a zsírfoltoktól!
„Gúnyolódj csak, Black, fogsz te még csodálkozni… amúgy sem rád vagyok kíváncsi. Ti meg csak nevessetek az ostoba viccen, tudom, miért csináljátok.”
- Várjatok csak…
„Ha tudnád, hogy nem az erőlködéstől zihálok, hanem mert a közelemben vagy, mert ilyenkor fellobban bennem valami ismeretlen…”
- Mire várjunk? Mire készülsz? Belénk törlöd az orrod?
„Fogd be, Blöki! Így is túl sokat beszélsz. És ne rázogasd folyton a hajad!”
Piton gyorsan elhadart pár átkot – a látszatot végül is fenn kell tartani, vagy mi a szösz.
- Ráfér egy kis mosás a mocskos szádra! Suvickus!
„Tudom, hogy te is boldog volnál, ha személyesen moshatnád… nem túl jó ízű ez a szappanhab, de szeretem a rózsaszínt!”
- Hagyjátok békén!
„Na, most meg jön a sárvérű kis liba. Szegény, azt hiszi, érdekli Jamest. Koppanni fog, de így járt. Nem osztozom! Azért a randi kérés nem túlzás? Mindegy. A kiscsaj meg is dögölhet, a cél szentesíti az eszközt. Na, még egy gyors átok, és biztosan elhiszi mindenki, hogy semmi közünk egymáshoz. Ne haragudj, muszáj!
Végre! Erre várok, csak fellógattál! Istenem, az érzés, hogy foglalkozol velem… azt hiszed, nem én intéztem úgy, hogy meglásd ezt az igét a könyvem szélén? Szerinted miért nem vettem ma felsőt a talárom alá? És tudod, mennyit edzettem? Már csúszik a ruhám… és most itt van… áhh.”
Ezzel Perselus Piton el is érte végső célját.
Örülhetett, hogy James Potter elnyíló szájjal bámulja a felsőtestét. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
