Szerző megjegyzése: A halott hatalma az élőn, az elkeseredett gyávaság győzelme a szabad akaratnak csúfolt bizonytalanságon. Harry Potterhez semmi köze, néhány kósza gondolat novellába átültetve. Két öngyilkosjelölt együttélésének végét próbáltam megírni, aztán... ez lett belőle. Ajánlott dalocska: Placebo - English Summer Rain (msn-en szívesen átküldöm, -- zsofiy@vipmail.hu --)

Bosie megjegyzése: Hogy miért beszélek itt is, késleltetve, hogy elolvashassátok ezt a csodát? Azért, hogy mindenképp elolvassátok. Zseniális, szép, tele paradoxonnal, egyszerűen eltátod a szádat, és felszeded az állad a földről: igen, ez zsofiy. Úgyhogy itt is gratulálok neki, ha erre tévedne, és köszönöm szépen az engedélyt. Nos, jöjjön a mű!

Victoire

Várok a sokkra. Még mindig.
Hol marad?
Talán illene egy kicsit belül összetörni, ha a legjobb barátod holtteste néz veled farkasszemet.

A borítékon az írás már felismerhetetlen, annyira meggyűrtem azt a vékony anyagot. Amúgy is csak három szó állt rajta, ami senki másnak nem lényeges.

Boldog karácsonyt, kedves…

Öngyilkosok, ne írjatok búcsúlevelet!
Hetedszerre is széttépitek a lelket azzal a pár rohadt tintapacával. Egy aprócska darab, néha talán könnyfoltos papír képes elhitetni veled, hogy ha a kezedet a nyakára tennéd, éreznéd ahogy a fáradhatatlan rabszolga újabb és újabb kísérleteket tesz arra, hogy kitörjön, a mellkas egy leheletnyit emelkedik, a szempilla tétován megrebben és halvány sóhaj szakad ki az ajkak közül, és akkor már nincs semmi baj.

Él.

Inkább kíméljetek meg minket… ne kelljen látnunk, hogy ha a fizikai való végtelenül üres is, egy ilyen aprócska szar még őrizhet valamit, ha nem is sokáig. Egy darabot az igaziból, a valódiból, a sosem megmutatottból… halkan kavarog körülötted, ám mielőtt belekóstolhatnál, elkeseredetten belerogy a semmibe.

Azt hiszem, már tegnap meggyászoltalak. Egy idő után elfogynak a könnyek.

Te nagyon is kézzelfogható valódban ölted meg magad, én lélekben tettem meg veled.

Odaléptem veled együtt a csaphoz, és megeresztettem a vizet – már csak azért is forrón, hogy élvezhessem a benne rejlő ellentmondást: hogy az alapvetően jegesként, borzongatóként leírt anyag leforrázhassa rólam a lelket. Vonakodva húztam le a ruháimat, és megvetően fintorogtam, mikor azok minden pátosz és suhogás nélkül, némán értek le a csempére. Beállni a zuhany alá, és érezni, ahogy fellángol a testem. Halogatni, halogatni, ameddig csak lehet… a hirtelen, sekélyesen szúró fájdalom ébresztett rá, hogy még mindig a kezemben szorongatom a pengét. A tükör egyre homályosodó vakfoltként derengett előttem, ablakként a világra, mintha már nem is lennék a része… gyengéden siklik a fém a húsba, eléri az ereket és felszakítja… és igen! Ujjong a szív, hisz végre: szabad. Sosem hitte volna, hogy sikerülhet… már egy halvány, beteljesületlen pihenésnek is örült volna, bármi is hozza el, most pedig kijutott. Megmutathatja, hogy igenis, volt… önigazolásként eregeti a vért, ami aztán elsiklik a lefolyóba. Még utoljára halvány remegés fut végig a testen, a pupilla kitágul, ahogy meglátja az elkerülhetetlent, hogy talán mégsem kellett volna, aztán arra eszmél, hogy nincs mit látni.

Félelmetesen könnyű volt felfogni, hogy vége… ülni a fotelben, görcsösen szabályos pózban és tehetetlenül szétterülő lélekkel, mert mindkettőnket a gyávaság kergetett ide. Eleinte csak egyikünk sem merte megtenni, és most, hogy te az élettől rettegtél jobban, én nem tudtam elegendő bátorságot préselni a lelkembe, hogy megtaláljam a holttestet… Hiába, a félelem már beitta magát a tagjaimba, és sosem fog eltűnni onnan. Még úgy sem, hogy már semmi nem köt a világhoz… egyedül valaki volt az, akiben ugyanez a gyávaság tombolt, de ő aztán hirtelen magától a félelemtől kezdett félni. Hát mivé fajul ez a világ?
Milyen törékeny egy emberi test… de közel sem annyira, mint egy nyomorult lélek, amit minden kurvaság apró darabokra szaggat, és iszonyatos erőfeszítés kell az összepofozásához.

Csordogál a vér, szép vörös vér…
Le egy csuklón, ami túl sok vágást látott már életében…
Érdektelenül szemléli az utolsó csodálkozást az arcon, hogy hiába lehetett volna jobb is, még is kevésbé lett rossz, mint az eleve elrendeltetett…
Valaki elzárta a vizet.

Hát már hallucinálok is?
Mentsetek meg a vágyaimtól. Most gyászoltalak meg, hát hogy fogadjam el, hogy mégis élsz?

Ó, de mégis. Senki más nem tudja olyan fölényesen kinyitni azt az ajtót, mintha ő lenne a világ császára, aztán egyszerűen kizuhanni rajta…
Gyorsan felfedezem azt a néhány felszínes vágást a kezeden, és szinte érzem az elkeseredettséget és a közönyt, ami erőt vett rajtat a borotva eldobásával egy időben.

Nincs akarat. Az evolúció szól, mi engedelmeskedünk.
Nincs akarat. A gyávaság örökké diadalmaskodik.
Nincs akarat. Talán már nem is akarjuk, rettegünk attól, mihez kezdenénk vele.
Nincs akarat, mert megfosztottuk tőle magunkat azzal, hogy az eszünkre hagyatkozunk…

Nem volt kedvem odarohanni hozzád. Ez még rosszabb lett volna, mint bámulni azt az élettelen kupacot, amitől végre megszabadultál.

Ha a hegy nem megy Mohamedhez… hazudjuk azt, hogy Mohamed béna. Vagy halott.

Addig szorongattad a csuklómat, amíg kénytelen nem voltam kinyitni a szememet, úgyhogy sikerült közvetlen közelről az enyémbe bámulnod. Megijedtem tőled… annyi minden lappangott a tekintetedben. Düh, amiért gyenge vagy tombolni, szégyen, amiért gyáva vagy megtenni, elkeseredettség, mert semmi sem lesz már jobb, magány, végtelen magány, valahol mélyen ott bolyongott benne az élet maga, az őrület, a felszínen pedig a megalázottság lebegett… hogy hiába írtad fel a tükörre, hogy viszlát, ennél többre sosem voltál képes.

Szeretkeztünk. Mi mást tehettünk volna?

Nem tűnt úgy, hogy lenne más kiút… a halál kacsintgatott ránk valami szűkös, mocskos alagút végén, mindennél jobban igényeltünk valakit, aki bebizonyítja nekünk, hogy nagyon is élünk. Hogy alattunk, mellettünk, velünk együtt lüktetve él egy másik, nem lényeg kicsoda, egy a többiek közül, aki ki tud rángatni saját magunk mocsarából. Függővé tud tenni pusztán azzal, hogy úgymond létezik… sosem elég egy érintés, sosem elég, bármennyire görcsösen is kapaszkodsz belé, még több kell, több és több, a szenvedély majdnem olyan, mint a szeretet, ugyanúgy egyre többet és többet szül magából… Addig marcangol belülről, míg be nem hódolsz neki, szabadon nem ereszted a lappangó, ölni vágyó igényt, az ereidet szétrepesztő késztetést, és mindenestől saját magad kezébe adni az életed… Meg kell adnod magad a vágynak, és ezzel felülemelkedni rajta, uralkodni, és elpusztítani… vagy vakon bízni benne, hogy ez alkalommal vége, és egy kicsit megnyugodhatsz.

Miért lett volna bűn engedni a saját zsarnokságunknak?

A csendesülő kétségbeesés közepette, mikor már csak illúziónak tűnt a vágy és a gyönyör minden pillanata már tudtam, hogy holnap ha te nem is teszed meg, én mindenképpen meg fogom. Mert így? Élni? Tovább? Lehetetlen.

Istenem, most már muszáj téged örökké szeretnem. Vagy legalábbis valami ilyesmit…

Bármennyit tudtam meg rólad, tettél és mocskoltad be magad értem, sokszor fogalmam nincs, ki vagy. De azt hiszem semmi nem köthet össze két emberi lényt jobban össze, mint a közös életcél… hogy végre vége legyen.

Én akartam ezt tenni veled, a hónapokig tartó közös kálvária és rettegés közepette egyszerűen itt hagyni mindent, és gúnyosan nevetni, hogy igenis! Túlszárnyaltam magamon. Bebizonyosodott, hogy még a gyengébbnél is gyenge vagyok.

Még csak nem is gyűlölhetlek érte.

Hisz hogyan érezhetnék mást irántad, mint amit a halálod előtt?
Az ilyesmin nem lehet változtatni… ahhoz két ember kellene, ami, mint a mellékelt ábrán is látható, nem igazán áll rendelkezésemre. A halál utáni élet az előtte lévő tökéletes hasonmása szabadna, hogy legyen… a felszínen remegő, apró cseppekben gyűlő érzelmek egy emberélet alatt nem tehetnek semmi érdemlegeset.

Talán csak a halottakat lehet szeretni igazán…

A tény, hogy változunk, kizárja a sírig tartó szerelem puszta ábrándjának lehetőségét is.
Ha igazán szorosan kötődsz valakihez, abba így vagy úgy, de bele kell halni.

Mit tehetnék? Egyszer azt hittem, hogy ha te végeztél ezzel az életnek csúfolt tragikomédiával, én nem bírom majd tovább.

És lám, a gyávaságom most már végképp én vagyok. Kisétálok az ajtón, és közben halkan imádkozom valami változásért.

Hát üdvözlet a győzőnek! *

* Ady Endre után szabadon