Aurore

Mi történik velünk, ha minden elvünk egy pillanat alatt meghal? És egyáltalán, mi történik velünk, hogyan cselekszünk, ha vannak elveink? Mi értelme az ellentétek harcának, miért akarjuk szüntelenül megsemmisíteni az egyensúlyt? Miért kell két fiatal, jövőjétől megfosztott léleknek valaki mást a múltjától és a jelenétől is megfosztani? Nem, nem általános Draco-Hermione sztori... ők tulajdonképpen csak keretet adnak a Nagy Csata napjának, hogy ne in medias res folyjon le a dolog... Gondolatok, érzések, Verité-szerű novella más témákkal. Vajon van értelme az újrakezdésnek? Köszönet illeti Luciatust, aki elsődlegesen átolvasta a történetet, és minden ihletőmet, akiknek a felsorolása nagyon sokáig tartana (mondjuk úgy, hogy anitól kezdve [a Passzív és Megtörve c. regények zseniális szerzője] a Guns'n'Rosesig a Dexter című, igazán kellemes sorozatig a fél világ képviselteti magát rajta :) És igen, nem vetném le magam egy szikláról ha írtok kritikát :)

Egymással szemben álltak végre.

Végre?

Nem tűnt úgy, hogy ez – helyes. Nem élhet az egyik, míg él a másik. Miért?

Hirtelen csapott le rájuk, készületlenül álltak ott, ahogy az élet, aminek a következő harminc-negyven évben még fűteni kellett volna őket, beléjük áramlott, szétfeszítette őket, mígnem két őrjöngő, gondolkodásra képtelen, csupán élni akaró testté váltak.

Miért is kellene ezt tenniük? Igen, elvek… elvek vezérelték őket, verték, sulykolták beléjük a dühöt, hogy hosszú évek múltán, mire eljött ez a pillanat már nem sok más vágyuk maradt, mint pusztítani, gyilkolni… megszabadulni ettől a nyomástól. És mégis… hihetetlennek látszott az a gondolat, hogy perceken belül vége.

Már előre érezték, hogyan tépi ki valami belőlük a tudatot, hogy ott maradjanak üresen, a bennük rejlő Semmi közepén, megfosztva attól, ami végeláthatatlan időn keresztül kényszerítette őket a puszta létezésre.

Elviselhetetlennek tűnt a szabadság, és igen, tenni kellett valamit, mert ha a hanyagul egymásra halmozott elvek-érvek közül akár csak egy is meginog, összedől az egész, és talán tudatosul bennük, hogy igen, ez az egész csak egy röhejes játék volt.

Az ég kékes-szürkén gomolygott felettük, szinte egyesült a felhőkkel mióta száműzték a Napot. Mégsem illő, hogy a halál ragyogó napfényben érkezzen meg.

Olyan melodramatikus volt az egész… egyszerre emelték fel a pálcájukat, néztek egymás szemébe, biccentettek, csodálkoztak a másik szemében lakó ürességen, és öltek.

Volna.

Elemi erejű robbanás rázta meg a földet, az eget, őket, a testüket, a lelküket, felkavarva és egymásba vegyítve mindent, ami körülöttük volt, nem voltak többé egyediek, egy hatalmas semmiben egyesültek, az érzékek összeforrt birodalmában, ahol a színek a hangok és tapintani a szaglásodon keresztül tudsz csak, és valami lágyan simogatta őket, míg visszatértek úgymond önmagukba.

Döbbenten konstatálták, hogy a világ mit sem változott. Ugyanaz a klisésen kopár táj, ahol a csaták zajlanak, ugyanaz a sötét fény a fejük felett, ugyanúgy halottak a földön és halottak dobogó szívvel. Szinte fel sem tűnt senkinek a hajszálnyi változás.

Két élet és két eszme veszett oda. Élt az egyik, míg meg nem halt a másik…

A fiú és a lány visszafordították tekintetüket a közeli, de mégis végtelenül távolinak tetsző dombról, majd elindultak egymás felé.

- Részvétem… - suttogta halkan-reszelősen a fiú, majd lesütött szemmel bámulni kezdte a rücskös, véres talajt.
- Részvétem - mondta dacosan a lány, és a fiú mélységesen megdöbbent, hogy a hangja mennyire unott és közömbös volt.

Egy pillanatra csodálkozva a másik szemébe néztek, és nem találtak ott semmi mást, csak megtört, keserű ürességet. És igen, egy pillanatra felcsillanó reményt… amit magába szippantott az a kékesszürke semmi, amit az elveik – az egész életük hagyott maga után.

Megfogták hát egymás kezét, és elindultak a domb felé.

~*~
Igen, így volt stílszerű. Kettejük élete, sorsa mindenki mást megfosztott a jövőjétől a világukban. Senki sem tudhatja, hány boszorkány és varázsló fekszik és feküdt egykor a földön, csakazértis vérezve, mert a saját elveik megölték őket. És ki tudja, hányan maradtak életben, hogy egy új, de fájóan üres életet kezdjenek, egyedül egy másik világban. Talán az életben maradottak azok, akiket ők ketten igazán megöltek…

Egy ötven-akárhány méter átmérőjű kör két szélén feküdt két gyenge test. Végtelenül elhagyatottnak tűntek az obszidián síkságon, végtelenül magányosnak.

- Sosem érthette meg, hogy a halhatatlanságot senki nem nyerheti el a halála előtt… - rázta meg egy kicsit a fejét a fiú, mintha nem akarná elhinni amit lát.

- Te… tényleg hittél benne? Hogy úgy lesz a jobb? – kérdezte csodálkozva a lány, de a szemei azt súgták, nem is igazán érdekli a válasz.

- Mi mást tehettem volna? Valamiben hinni kell… különben elveszel. Így legalább szép okokat kaptam a halálra. Tudod mit sajnálok? Hogy Potternek még csak lehetősége sem volt. Bárki más normális ember elmenekült volna, csupán neki volt olyan csökött lelke, hogy feláldozza magát valamiért, amiből ő soha nem kaphat meg semmit.

A lány hisztérikusan felkacagott. – Ez nem Harry volt. Ő már régen meghalt… ez itt már csak annak a mániákus őrültnek a teste, akit egy kibaszott jóslat elpusztított.

- Sajnálom… - szegte le a fejét megint a fiú. – Sosem ismertem. Csak gyűlöltem.

- Ne sajnáld. Nem sok rosszabb van annál, ha látsz valakit elpusztulni, miközben a szíve még dobog, a teste még él… - Egy könnycsepp jelent meg a lány szemében, remegett pár pillanatig, majd a gravitáció makacsul létező öröklétének megadva magát siklott le az arcán. Nem akart sírni, és már nem is tudott. Nagyon, nagyon rég óta.

A fiú csak állt némán, nézve a két holttestet, és tudta, hogy ezen a dombon nem csak a halottakat temetik el. Hanem az életüket is.

- Mi lesz most velünk? – kérdezte tétován.

- Meg kellene… meg kellene próbálni élni.

- Tudod hatásosabb lenne, ha valami kis hitet is lehetne érezni a szavaidban.

- Hatásosabb lenne, ha a világban maradt volna egy kis hit.

És mert mindketten tudták, hogy az után az élet után, amit ebben a különös varázsvilágban éltek nem tudnának mik lenni a normális világban, csendben leültek a földre, s kielégíthetetlen bizonytalansággal, hogy vajon nem ők-e az egyedül élők a halálnak ebben a szögletében szorították egymás kezét. Nézték, hogyan süt le a nap nagyon hosszú idő után újra a fennsíkra

Írok kritikát!