„Egy férfi + egy nő = gyerek”

Luna Lovegood egyedül ült a Roxfort Expressz egyik kupéjában, és földöntúli mosollyal ajkain egy kissé gyűrött és nem kissé nyálas képet nézegetett. Elnézően mosolygott, ahogy az alak a fotón hisztérikus üvöltésbe kezdett, és megpróbálta átpréselni magát a kép szélén látszó rácsokon, hogy megszabaduljon börtönéből. Mivel ez sehogy nem akart sikerülni, új módszerhez folyamodott, és leszaggatta magáról fekete-fehér csíkos talárját, és a felé nyúló kezekkel nem is törődve, igyekezett felakasztani magát a plafon egyik kiszögellését felhasználva. De ez már Briannek se jött be, úgyhogy Lucius Malfoy is gyorsan a padlón találta magát egy szál nadrágban, Luna pedig szemei sarkából könnyeket törölgetve simogatta meg a kép-férfi arcát, aki erre undorodva újabb kiutat keresett.

Igen, Lucius Malfoy el akart menekülni. De nem az Azkaban rémségei elől, nem. A börtön egy teapartira hasonlított rózsaszín ruhás dementorokkal a mostani borzalmakhoz képest. Vagyis Luna Lovegoodhoz képest, aki maga a nagybetűs Borzalom. Mióta megkaparintotta a képét, amit a Reggeli Próféta egyik számában közöltek le, egy nap sem telt el két óra folyamatos puszilgatás, simogatás, becézgetés, etetés, itatás nélkül. A kép-Lucius már a második nap megpróbálta öngyilkosságba, vagyis gyertyalángba taszítani a szerencsétlen papírszeletet, aminek rabja volt, de idáig egyetlen kísérlete sem sikerült. Azt sem tudta igazán értékelni, hogy valódi énjének, aki a napokban szabadult az övénél sokkal kellemesebb börtönből, fogalma sincs semmiről, főleg nem arról, hogy az idióta Lovegood lány mit tervez.

Luna szeretettel nézte, ahogy a szőke alak a fejét veri a falba a képen, majd egy reménykedő sóhaj után elrakta ideiglenes tárolóhelyére, egy valódi bocifejet ábrázoló hátizsákba, ami köszönetképpen megnyalta „gazdája” arcát.

Ez az egész három hónapja kezdődött, mikor Luna a nyári szünetre új élményekkel és ismeretekkel - mint egy gyereknek általában két szülője van, akik megosztják génjeiket, és így tulajdonságokat adnak át a gyerekeiknek - tért haza. Otthon apja fogadta, és ekkor hirtelen Luna eszébe ötlöttek a gondolatok, amiket Hermione Granger olyan készségesen (és cseppet sem hitetlenkedve, visszafojtott nevetéssel küzdve) magyarázott el neki.

„Egy férfi + egy nő = gyerek”

Nos, itthon csak az összeadás eredménye és az egyik résztvevő volt meg, ergo, valami hiba van a számításban. Az apja egyedül van, ami azt jelenti, hogy nem lehet gyereke, amiből persze az következik, hogy ő nem lehet a lánya.

A következtetéssel teljesen megelégedve sétált be Mr. Lovegood irodájába, aki a hatalmas, kanárikkal díszített asztalánál ült, és elmélyülten dolgozott a legújabb, a valódi Mickey egérről szóló cikkén. Luna szikrázó mosollyal, és teljesen komolyan szólította meg:

- Apa, rájöttem, hogy én nem lehetek a te gyereked, és most keresem a valódi szüleimet.

Apja szeretettel teli szemekkel nézett fel így-tehát-nem-lányára.

- Ó, hát ez csodálatos, kincsem, remélem, sikerrel jársz. De azt ugye tudod, hogy én mindig itt leszek neked, és a mamád emléke is, aki tíz éve halt meg? - válaszolta a férfi, és szórakozottan megsimogatta a fényképet az íróasztalán (családi szokás), amin ő és egy szőke hajú nő volt látható, aki éppen a szülőágyon feküdt, kezében egy nagyon pici, de édesen alvó Lunával.

Ezután Luna mindenhol a valódi szüleit kereste, de sajnos egyik könyvtárban sem találta meg a neki biztosan segítő, Segítség! Adoptáltak a valódi szüleim  című könyvet. Aztán jött a megváltás a Reggeli Próféta formájában, ahol Lucius Malfoy (akkor még) nyugodt alakja sétálgatott körbe-körbe egy otthonosan berendezett cellában.

Luna azonnal tudta, hogy csak ő lehet a valódi apja, hiszen minden jel erre mutatott. Boldogan szaladt a nevelőapjához, és izgatottan mutatta:

- Apa, apa, nézd! Megtaláltam a valódi apámat! - Mr. Lovegood sugárzó arccal bólogatott. - Nézd, egészen biztos, hogy ő az apám. Hiszen annyira hasonlít rám! Szőke haja van, mint nekem, varázsló, én pedig boszorkány vagyok, szereti a csíkos ruhákat, mint én, és neki is olyan jó barátai vannak, mint nekem, akik ilyen szép helyre vitték.

- Óh, édesem, ez nagyszerű, akkor, mikor kiengedik erről a csodálatos helyről, meglátogatjuk, addig ismerd meg szépen az öcsikédet, hiszen az apukádnak van egy fia is.

Luna egy hatalmas vigyorral az arcán sietett fel a szobájába, az éppen takarító, és most a fejét hitetlenkedve a falba verő házimanót (aki eddig az ugyanolyan hatalmas kék szemű és ábrándos arckifejezést viselő két szőkét hallgatta), észre sem vette.

Azóta erre a napra készült, hogy végre megismerje az egyetlen testvérét. A Boci, boci tarkát dúdolgatva szállt le a vonatról és ugrálva a diákok közé vetette magát. Egy szőke villanásra figyelt fel a tömeg közepén, vagyis inkább egy vaku villanása volt, ahogy Draco Malfoy saját tökéletességének tudatában lépett le a vonatról, és elégedetten vigyorgott az örült módjára fényképező Creevey fivérek, és a lábai elé ájuló boszorkányok és varázslók láttán.

Aztán jött Luna a képbe. Hirtelen felkapta a kissé alacsony szőkét, és megpörgette, közben meg gügyögött neki.

- Jaj, mindig is egy ilyen öcsikét szerettem volna! - mondta, és egy cuppanós puszit nyomott a Mardekáros arcára, aki az átélt sokktól helyben elájult.

Blaise Zambini egyből meg is ragadta az alélt testet, és megpróbálta a legközelebbi bokorba húzni. Szerencsére Harry Potter még időben észrevette az akciót, és egy jól irányzott zöld fénycsóvával elhárította a fenyegetést, és ő vigyorogva vette célba most már ő a bokrot.

Luna szemei újra könnybe lábadtak a meghatottságtól, és egy kertitörpés zsebkendővel integetett a két fiú után.

- Draco baba, ügyes kisfiú légy, és játsszál szépen a kis barátoddal! - kiáltotta, majd egy apró sóhajjal elindult a kastély felé, miközben azon merengett, hogy milyen gyorsan megnőtt az ő pici öcsikéje.

Másnap Luna mosolygósan ébredt, és tudta, hogy ez a nap igazán jó lesz. Dinnyés fülbevalójával a fülében boldogan szaladt reggelizni. Dracót sajnos nem találta ott, de Pansy Parkinson elmondta neki, hogy valószínűleg semmi baja nincs, él, és virul, már amennyire ezt a szobájából kiszűrődő „Harry, Harry, óóóó igen!” kiáltásokból fel lehetett mérni. Úgyhogy Luna elégedetten ette meg mézes-mustáros müzlijét almalébe áztatva, majd elindult az első órájára, ami bájitaltan volt.

Ahogy a pince folyosóján lépkedett, egyszer csak egy szőke, magas alakot pillantott meg, aki sétapálcáját a kezében tartva Snape privát szobájába tartott. Agya hipergyorsasággal elemezte az adatokat, és csekély két perc múlva meg is volt az eredmény, ez a férfi nem lehet más, mint Lucius Malfoy!

- Apa! - kiáltott fel, és futni kezdett a férfi felé.

Lucius Malfoy megtorpant, és elemezte a helyzetet: valaki szólt az apjának, persze ez egyértelműen nem lehet ő, mivel Draco öt perccel ezelőtt még nagyon is el volt foglalva a sikítozással, hörgéssel, és Harry Potter nevének ismételgetésével. Rajta kívül meg biztosan nincs más gyereke, hiszen az az egy alkalom Narcissával egy ballépés volt, azóta nem feküdt le nővel.

A probléma ezzel a gondolatmenettel csak az volt, hogy az egész folyosó teljesen üres volt, még csak egy kép sem lógott a falon, szóval a kiáltás csak neki szólhatott. Hideg álarcát a helyén tartva lassan megfordult, mire egy szőke hajtömeggel rendelkező lány rávetette magát, és a talárjába fúrta az arcát, majd idegesítően magas hangon bizonygatta, hogy ő az elveszett lánya, akit már biztosan annyira keresett.

Közben a folyosó megtelt bájitaltan órára igyekvő diákokkal, akik csodálkozva (és vigyorogva) állták körül a furcsa párt. A zajra Snape is előkerült valahonnan (félig szétnyílt talárban), persze nem kicsit idegesen, hiszen Luciust várta, és most egyáltalán nem volt kedve az idióta hetedévesek csődületének okát kideríteni. Aztán mikor meglátta, hogy a padlón az ő Luciusa fekszik, rajta a nem normális Lovegood lány, iszonyatosan ideges (nem, nem féltékeny) lett, és egy erőteljes Crucióval megoldotta a helyzetet. Luciust pedig a privát szobájába rángatta, és senki nem látta a két férfit a következő két napban. Végül is Lucius két hónapig volt az Azkabanban, Snape meg tanárként se tolerálta a késést.

Luna hüppögve ült a földön, mikor Hermione Granger, akit a többiek előkerítettek valahonnan, és nem hagyták békén, míg oda nem ment Lüke Lovegoodhoz, leereszkedett mellé.

- Luna, mi történt? - kérdezte Hermione együttérzően, hiszen ő is szívesen feküdt volna Lucius Malfoyon.

- Ő az apám - szipogta Luna -, és Snape elvette tőlem! Pedig már a kisöcsémmel is olyan jól kijöttem! - Luna újra hangosan bőgni kezdett.

Hermione pedig kissé sokkosan meredt rá.

- Hogyhogy ő az apád? Hiszen neked van apukád, ő a Hírverő főszerkesztője.

- Hát, valóban ő nevelt eddig, de nem lehet ő az apám. Lucius Malfoy viszont igen. Nézd meg, mennyire hasonlítunk.

Hermione konstatálta, hogy az annyira hasonlítás kimerül a szőke hajszínben, ami Luna esetében még csak nem is ugyanolyan árnyalatú volt, mint a Malfoyoknál.

- De honnan veszed, hogy az apád nem lehet a valódi apád? - kérdezte.

- Hiszen, te mondtad! - fakadt ki Luna, és mérgesen nézett a Griffendélesre. - Te mondtad tavaly, hogy egy nő és egy férfi kell a gyerekhez, az én apám mellett pedig nincs nő, tehát nem lehetek az ő lánya.

Hermione ellenállt a kísértésnek, hogy, mint előtte már oly’ sokan, a falba verje a fejét Luna kijelentései miatt.

- De Luna, neked volt anyukád. Csak meghalt, mikor három éves voltál, te magad mesélted.

A szőke lány megütődve nézett rá.

- És a halott embereknek is lehetnek gyerekei?

- Míg élnek, persze. És a gyerekek nem halnak meg attól, hogy valamelyik szülőjük nem él már.

Luna szemei elkerekedtek.

- Óóó… Akkor jó - mondta, majd vigyorogva felpattant. - Keresek néhány narglit!- kiáltotta, és elugrált a Nagyterem irányába.