Túl késõ

Régen
Tanár.
Diák.

Most
Férfi.
Nõ.

Gyûlöltél.
Majd kedveltél.
De sohasem szerettél.

Azt hittem, megváltoztathatlak.
Tévedtem, de még mekkorát!

Csak játszottál velem.

Most menekülök.
Tõled.
Elõled.

Megtalálsz.
Mindig megtalálsz.

Ahogyan most is.

Nyílik az ajtó, és már tudom,
hogy Te fogsz belépni rajta.

- Mit akarsz, Perselus? - kérdezem halkan.

Gúnyosan felnevetsz.

- Téged! - feleled cinikusan.

Szemembe nézel.
Szemedbe nézek.

Végem van.

- Soha! - suttogom.

Lassan elindulsz felém,
én pedig hátrálni kezdek.

Végül nekiütközöm a falnak.

Egyik kezeddel megtámaszkodsz
a fejem mellett a falon.

- Ccc... soha ne mondd, hogy
soha! - suttogod a fülembe.

Megborzongok.

- Gyûlöllek! - felelem rekedten.

Ismét a szemembe nézel, majd
ajkaddal ajkamhoz közelítesz.

De még mielõtt elérnéd célod,
elfordítom a fejem.

De megfogod az államat,
magad felé fordítod az arcomat,
és durván megcsókolsz.

Abban a pillanatban,
mikor elengedsz, lendül a kezem.

De Te gyorsabb vagy.

- Ne merészeld! - sziszeged az arcomba.

Majd egy hatalmas pofont keversz le.

Az ütéstõl elesem.

Odajössz, majd a hajamnál fogva
felrántasz a földrõl.

- Most nem menekülsz!

Hogy szavadat nyomatékosítsd,
durván ismét megcsókolsz.

Ezután az ágyra löksz.

Félelem.
Kín.
Undor.
Könnyek.
Fájdalom.
Gyûlölet.

Kezed már a kilincsen,
de hangomra megállsz.

- Miért? Mondd meg, miért? - kérdezem halkan.

Nem fordulsz meg,
úgy válaszolsz.

- Hogy miért? - kérdezel vissza dühösen.

- Igen - suttogom dacosan.

- A francba is, Granger! Mert megtehettem.
Azért.