- Az iskola minden pontjáról – jelentette ki Snape, és tekintete beszédesen megpihent Lavinia arcán. – Mindről egy-egy emléket.
- Minek? – hangzott az unott reakció. A lány éppen egyik hosszúra nőtt fekete tincsét csavargatta, és nem igazán figyelt kedvese mondókájára.
- Ébredj, Lav. Ez az utolsó évünk.
- Az. Hmmm…
- Látom, megértetted. – Severus félmosolyra húzta a száját, és kedvtelve méregette a lányt. Igencsak örült, hogy végre sikerült megkapnia. Végre? Már két éve egyfolytában megkapta.

- Ühümm. Haza kell mennem apámhoz. Aztán beavatás, felnőtt élet… De jó.
- Én nem épp erre gondoltam – szögezte le Sev, és megcsappant a bizalma barátnője felfogóképességében.
- Tudom, hogy gondoltad. Emlékeket akarsz gyűjteni. Hát, gondolom, pont így gondoltad. Nincs épp elég, úgy őszintén?
- Nem túl szívderítőek. Jól jönne némi kellemes élmény is, hogy ne kelljen exmemoriamoznom az itt töltött éveket…
- Potter? Naa, az azért jó volt, mikor megtámadtuk a…
- Ezt hagyjuk. Őrá éppenséggel nem akarok emlékezni. – Snape lassan felkelt a karosszékből, és felhúzta Laviniát is.
- Hupsz, most értettem meg – vigyorodott el gúnyosan a lány. – Mikor így nézel rám…
- Nos igen, megmondtam: pozitív emlékeket. A kastély minden egyes pontjáról. Van rá két teljes hetünk…

- Egy szekrényben?! Istenem, ezt szeretem benned: idióta elmebeteg állat vagy… - suttogta somolyogva Lavinia, ahogy a homályos folyosórész felé közeledtek.
- Idióta éppenséggel nem… de a többit köszönettel elfogadom – felelte egykedvűen Snape. Ő nem sietett halkra venni a hangját: a harmadik emelet jobb szárny felőli vége igen kihalt volt, főleg ebben az időpontban.
- A legérdekesebb az lenne, ha tanítás idején csinálnánk. – Lav kifejezetten lelkesnek tűnt.
- Milyen kár, hogy be kell járnunk az órákra… - jegyezte meg csúfondárosan Severus.
- Neked lehet – vágta rá diadalmasan a lány. – De nekem édesmindegy, meglesz-e a végzettségem vagy nem. Én csak szórakozásból vagyok itt.
- Remek. Akkor ebben az esetben te csinálhatod órán is. Igaz, nélkülem, de a szekrény mindig itt lesz…
- Köszönet az engedélyért. – Lavinia vágott egy bájos fintort, mintegy előjátékául az elkövetkező eseményeknek. – Na jó, én nedves vagyok, úgyhogy ha ki tudod nyitni az ajtót…
- Nem hiszem, hogy koboldok által védett szekrény lenne. – Severus meglapogatta a jókora tákolmány oldalát; ujjait lassan végigfuttatta a poros, fába vésett motívumokon, majd elégedetten elhúzta a száját. Kattant a zár, s ő kitárta a két magas ajtószárnyat.

- Csak utánad – mormolta. Lavinia bizalmatlanul nézett a az odabent tátongó sötétségbe. – És ha Volt-nincs szekrény?
- Akkor nem megyek utánad – hangzott a gunyoros válasz.
- Bölcsen teszed – vetette hátra a lány, majd egy nagy levegővétel után belépett a szekrénybe. – Nézd, nem haltam meg.
- Ez esetben követlek az életbe. – Severus is bekapaszkodott utána, majd egy határozott mozdulattal behúzta maga után az ajtót.

- Sötét van – jegyezte meg csevegő hangon Lavinia. – A farkadig se látok.
- Az újszerű közmondásaidért vettelek el. – Snape halvány mosolya szintén nem látszott a levegőtlen tákolmány belsejében.
- Nem vettél el – állapította meg a sötét hajú lány. Bár, mint tudjuk, sötétben minden mardekáros feketehajú.
- Nem is foglak – vont vállat a másik, és végre magához vonta barátnőjét. – Itt görbüljek meg, ha mégis.
- Hát, egy kicsit tényleg görbe vagy, de szerintem az a sok könyv teszi… De igazad van, ne görbülj tovább, nem vágyom a házasságra – elmélkedett Lav.
- Tudod, hogy miután végeztünk, nem látjuk többé egymást… Nos, miután ezt ilyen kielégítően megtárgyaltuk, koncentráljunk talán a napi célra.

A fiú teljes hosszában kigombolta egyentalárját, így normális (világosabb) esetben láthatóvá vált volna fehér, rövidujjú roxfortos inge, melyre az arisztokrata stílusú fodrokat már Lavinia kérésére szabta Madame Malkin. Felárral persze, és Sevnek nem volt ínyére a selyemfiú-szerep (barátnője állta a költségeket), de röpke tíz perc alatt meg lehetett vigasztalni.

Lav kezei tétován eltapogattak szeretője fenekéig. Ott meg is találták méltó helyüket, és a lány elégedetten rámarkolt.

- Tudod, most bánom igazán, hogy ötödiktől nadrágot is hordasz, nem csak alsót – jegyezte meg suttogva, és igyekezett tenyerét a fekete ünneplő alá dugni.
- Én meg azóta áldom az eszem. – Severus egy pillanatra elmélázott az RBF-év kellemetlen élményein, de hamar elvetette a nosztalgiázás ötletét, s nagy levegőt vett – Lavinia bejutási kísérletei sikerrel jártak... Már a második húzásnál tartott, mikor a fiú lefogta a kezét. – Ne a nadrágomba – jelentette ki magától értetődően. Bár ez nem volt olyan drága darab, szerette volna fekete színében megőrizni, mind kívül, mind belül. Hiába, rendes srác volt ez a Snape.

- Milyen kényes vagy – fintorodott el Lav. Szerette volna egyszer a nadrágjába verni Sev farkát. Ő meg éppenséggel rombolni és káoszt okozni szeretett.

A fiú nem válaszolt. Nekivetette hátát az ajtónak, és próbálgatta, kinyílik-e a súlyától. Végül talált egy belső reteszt, és óvatosan elhúzta, hogy még véletlenül se dőljenek ki, ha úgy alakul.
Ha bennragadnak, lesz idejük emléket gyűjteni… körülbelül fél óráig, míg meg nem fulladnak a levegőhiánytól.

Lavinia nem is várt különösebb válaszra; megállapítását tökéletesen helytállónak érezte. Ennek ellenére megragadta Sev sliccét, és előzékenyen lehúzta a cipzárt. Míg az egyik bezárt valamit, a másik éppenséggel nyitott…

- H. – Ez hangutánzó szó volt, és éppenséggel Sev elragadtatását volt hivatott szemléltetni.
Lavinia erősebbre fogta a szorítást. – Csak ennyi? – jegyezte meg gúnyosan, és gyorsított kissé ,,O” mintát felvett mutató- és nagyujja mozgásán.

- Igen, egyelőre ennyi. Majd ha jobban csinálod, részletesebben körülírom – somolygott a másik. Lav azonban nem sértődött meg, inkább megborzongott a mély hangon elsuttogott szavaktól, és jutalmazásképpen bal kezét is bevetette a boldogulás érdekében. Lágyan cirógatta a fiú golyóit, és úgy döntött, többet nem is szól az elkövetkező fél órában, legalábbis értelmeset nem.

Sev a váratlan támadásra ismét megszólalt, és ezúttal két hával többet mondott az előbbinél.
Lavinia konokul hallgatott, és megpróbált letérdelni, hogy nekikezdhessen a napi kalóriagyűjtésének. Ugyanis körülbelül egy Tic-Tac-nyi energiájú dolog lenyelése volt esedékes.

Ahogy azonban megroggyantotta a térdét, Sev fájdalmasan felnyögött, és a további atrocitásokat elkerülendő a lány combjára csúsztatta a kezét. Erősen tartotta, és közben neki is dőlt a vékony testnek, a szekrény hátlapjához préselve ezzel a lányt.

- Megtérdeltelek? – vonta le a következtetést Lavinia. Hiába, okos egy teremtés volt.

- Nem sok kellett hozzá. De ez nekem nem kellett, szóval…
- Térdelni akarok – sóhajtotta közbe a lány, és gyorsan megnedvesítette a száját.
- Attól tartok, ez... megoldhatatlan. – Severus is sajnálta a dolgot, talán érthető okokból. – Nincs annyi hely.

- Helyezkedjünk. Kizárt… kívülről olyan nagynak tűnt…
- Talán ha elfordulunk balra…
- Ki van ott?

Sev most H helyett F-et szusszantott, és sietősen a nadrágjához nyúlt. Ha sikerül eltennie a szerszámát, mielőtt Mr Akárkicsoda rájuk nyit, még megúszhatják a dolgot egy dorgálással.

Mr Akárkicsoda léptei egyre közelebbről hallatszottak. S szavai is, ugyanis nem szűnt meg érdeklődni az errefelé lézengő idegenek pontos személyi adataival kapcsolatban. – Ki az? Mit keres itt? Ez tiltott folyosó!

,,Idén éppenséggel mi miatt tiltott?” - futott át Lavinia agyán a gondolat. Mindig kitaláltak valamit… Talán épp a tanárok járnak ide a szekrényhez hancúrozni…

Bár hancúrozáshoz aztán még kisebb a hely.

- Maradj – lehelte a fülébe Severus. A lány végigbizsergett az őt ért forró levegőtől, s szinte érezte a fülcimpáján a fiú ajkát. Megnyalta a száját. Megint térdelni szeretett volna.

Snape elhúzta a reteszt, és gyorsan kilépett a folyosóra. Behajtotta maga után az ajtót, és hunyorogni kezdett, a tanárt keresve. A szeme még nem szokta meg a fényt.

- Ááá, Severus – dorombolta a férfi. – Micsoda meglepetés. Újabban szekrényre jársz szoba helyett? – somolygott a saját viccén, és lezseren zsebre vágta a jobb kezét.

- Emlékeket gyűjtök Roxfortról, tanár úr – ismételte engedelmesen Snape reggeli szállóigéjét.
- Remek… és ezt pont itt kell tenned? – Mr Gray felvonta szemöldökét, és egy vizsgáztató alaposságával fürkészte Sev ruházatát. Az egyentalár még mindig teljesen ki volt gombolva, az ing gyűrötten, a nyak alatt jókora belátást engedve lógott a fiún.

Elvégre meleg nyár volt, s két hét múlva szünidő.

- Mindenhol teszem – húzta el a száját Severus. – Végigjártam már a pincét is. A bagolyház lesz az utolsó, mert arra azért mégse vagyok kíváncsi ilyen részletesen…

- Végül is… igazad van. – A tanerő arcára megértő mosoly ült ki. – Idén ballagsz, igaz?

- Igen… uram – tette hozzá kelletlenül a fiú. Megítélése szerint a férfi korántsem érdemelte ki ezt a megszólítást. Engedékeny volt és nemtörődöm, ráadásul új tanár Roxfortban. Nem értett igazán a sötét varázslatok kivédéséhez, hullámosra fésülgette a haját, és mindig levendulaillata volt. A legfőbb emberi bűnök Severus szemében.

- És aztán elmész… istenem, hét év… Milyen hamar elmegy, igaz?
- Igen… uram. – Snape nem volt épp közlékeny kedvében, főleg nem egy ilyen…khm..

- Milyen volt? – szakította félbe gondolatmenetét a tanár. Sev végignézett rajta.
- Vacak – felelte végül. Eltűnődött, mit mondhatna még.

- Áh, értem. A pajtásaid nem tettek boldoggá? – Mindig lekezelte őket. Az összes kölyköt, nem csak a mardekárosokat. Nem tett különbséget diák és diák közt, csupán a külső alapján..

S akit éppenséggel megkedvelt, azzal olyan bizalmas hangot ütött meg, mintha minden nap együtt vajsöröznének Rosmertánál. És bizony sok diákot kedvelt meg, főleg a hetedéves termés közül.

- Nem – Sev gyorsan lecsapta a választ, és szeretett volna már szabadulni.
- Szegény Severusom… Hát mit csináljak teveled? – Ezt is gyűlölte. A férfi mindenkit a keresztnevén szólított. Utálatos egy szokás.

Snape hallgatott. Mit lehet erre mondani?
Ha Lavinia kérdezné, esetleg tudna válaszolni…

Jesszus. Lavinia.

- Hát, tanár úr, ilyen az élet – végignézett rajta még egyszer, majd megkockáztatott egy óvatos oldallépést elfelé. Remélte, hogy a másik veszi az adást.

- Az, az. – Gray gondterhelten belesimított barna hajába, és undorítóan szép arcára töprengő kifejezés ült ki. – Milyen szomorú… és még ha boldog lettél volna is… akkor is elmész. Hét év, és ennyi volt, pá, vissza se nézel. Nem látod többé a tanáraidat… Munkád van már?

- Nincs, uram – felelte kötelességtudóan a fiú. Ez valamivel biztonságosabb talaj volt, mint az emocionális területek.

- Továbbtanulsz?

- Nem.

- Apádnál fogsz lakni, és szívod a vérét, mi? – hunyorított derűsen a férfi, mint aki rátalált a megoldásra, és most örülget magának.

- Már meghalt. - ,,Egyébként azt tenném” – gondolta.

Igen… Lavinia megígérte, hogy a saját beavatása után Severust is beviszi magával a gyűlésre. Hogy bemutatja az apjának. Hogy segít neki szimpatikusnak feltűnni. Hogy segít beavatni.

Hogy vámpírrá teszik őt is.

Sev undok mosolyra húzta a száját. Milyen kár, hogy az ő apja már meghalt! Mennyei jutalomban lett volna része… ily csodás gyerekkorért.

- Hm-hm. – A tanár elgondolkodva helyezgette a súlyt egyik lábáról a másikra. – Se munkád, se iskolád, se családod…

Severus türelmetlenül, egyenesre kihúzott háttal állt ott, arcára rámerevedett az udvarias érdektelenség. Legszívesebben vadul toporgott volna.

- És anyád? – kereste a kiutat töprengő arccal Gray.
- Börtönben – vont vállat Severus. Mindenki tudta.

Ezért volt megbocsátható a félvérsége. Mert anyja jóvá tette a hibáját.

- Á, igen, igen… gyilkosságért, ugye? – A tanár kezdett veszíteni színlelt diszkréciójából.
Severus kimérten bólintott.

- És engem sem látsz többé. Bár ennek inkább örülni illik, mi, gézengúz? – Gray kisfiús mosollyal arcán közelebb lépett, és összekócolta Severus haját.

,,A fene egyen meg”, gondolta Sev, és kis híján anyja sorsára jutott, de még idejében visszaszívta.

Zsebre süllyesztette ugyan a kezeit, de nem tett semmit.
Eltartott egy ideig, míg megszokták a tanár személyeskedéseit és haverkodó stílusát, de később már majdnem immunisak lettek rá.

Ami nem jelenti azt, hogy nem idegesítette őket. De már nem vágták bele a tollukat a pad faanyagába, ha meghallották a hangját. Így is épp elég kráter díszítette már az SVK terem asztalait. Severusét a legtöbb.

Most már azt is meg tudta állni, hogy ne simogassa le a haját a tanár összeborzoló mozdulatai után. Ebben jelenleg nagyban segítette az a gondolat, hogy fogalma sem volt, mennyi ideig elegendő Lavinia számára a levegő a szekrényben. Ez a kellemetlen bizonytalanság könnyedén más mederbe terelte idegességét.

Nem akart hetedévben repülni. Ez a tanár megcsinálná. Már csak szórakozásból is. Hogy legyen alapja szaftos sztorikat mesélni az óráin. Hogy büszkélkedhessen, milyen mókamester is ő. Hogy példát statuálhasson, hogy csak ő lehet idióta, a diákjaitól példás magatartást vár el.

Kirúgatná, ki bizony. Két héttel a ballagás előtt.

- Szóval emlékeket gyűjtesz a szekrényben. Mindig is a kedvenc diákjaim közé tartoztál, nagy a tudásanyagod… tudtam, hogy megkattansz egyszer.

Severus felvonta a szemöldökét, és mikor a tanár közelebb lépett Lavinia búvóhelye felé, védelmezőleg odaoldalazott ő is. Mikor Gray nekikezdett a nosztalgiálásnak, s a saját diákkoráról való elmélkedésnek, Sev észrevétlenül nekivetette a hátát a szekrénynek.

- Hát igen – mosolyodott el kényszerűen, ki tudja már hányadszor, mikor a férfi épp valami kellemes andekdota végén járt. Gray valószínűleg nem vette észre, hogy társasága nemkívánatos: ellenkezőleg, Severus lazának álcázott szekrénytámasztó állását a csevegés oldottságának könyvelhette el. Ő is nekidőlt, oldalasan, hogy valamennyire szemben állhasson a fiúval, mire az kényszerűségből szintén befordult felé.

A tanár megigazította zöld bársony mellényét, majd szórakozottan babrálni kezdte fehér ingujját (felsőruházata ezzel ki is fújt – ocsmány szépfiú), miközben beszélt a semmibe, valahova Sev háta mögé. Időnként visszajelzést várva rápillantott a fiúra; zöld szeme ilyenkor pajkosan megvillant, majd folytatta a lelkes mesélést.

Severus rájött, hogy nem a megfelelő taktikát folytatja. El kéne menniük a szekrénytől…

Ellökte magát annak ajtajától, és rámeredt tanárára.
- Azt hiszem… - kezdte a távozó ember hangsúlyával.

- Ne siess – vetette oda félvállról Gray. Ismét beszélni kezdett, ezúttal lassabban, vontatottan.
- Tudod, nem szép, hogy így rugaszkodsz neki az életnek. Esélyek nélkül. Támogatás nélkül. Egyedül a nagyvilágban, tudod, mit jelent ez, Sevikém?

,,Már megint lekezel.”

- A túlélésért folytatott harcban pártfogók nélkül elbukunk, tudod-e? Én is, mikor…

,,Lavinia meg fulladozik.”

-… meg hát a teljesítményed is jóval kecsegtetett…

,,A barátnőm is épp azt várja.”

-…mondta nekem, de én…

,,És én? És Lav?! Tűnj már el!”

-Tudod, én egy jó harmincas vagyok, és még mindig küzdök. Te meg még fiatal vagy, zsenge hús, tudnod kéne, ho…

,,Ó, ne. Csak ezt a részt ne.”

- Tanár úr? – szólalt meg végre egy idő után, mikor egy ziháló lélegzetvételt hallott odabentről.
Gray unottan nézett rá. Sőt lekezelően. A mindig jóságos pillantás már elkopott a sok visszautasítástól.

- El kéne mennem, a barátnőm vár. Tudja, ma még megnéznénk a parkot…

- Á, igen. Na ez egy jó ötlet volt részedről. Tudod, mit, Severus? – A férfi kinyúlt, és atyai mozdulattal a másik vállára tette a kezét.
Sev felkészült egy újabb csodás tanácsra az élethez.

- Emlékezz erre is. – Gray szorítása erősödött, háttal nekinyomta Snape-et a szekrénynek, és vadul rányomta ajkait annak szájára. A másik keze is a fiú vállára került, és erőszakosan előrenyomta a nyelvét, hogy legyőzze Sev ellenállását. (Mmphh-hrr-mm – az a tipikus zavart hang hallatszott, amit a hirtelen lekapott lányok hallatnak csók közben, ha erőszakkal smárolják le őket.)


Severus mindig is gyanakodott Gray valódi természetét illetően, de arra nem számított, hogy egyszer csak nekipréseli egy bútornak, és lenyomja a nyelvét a torkán. Kapálózni kezdett a kezeivel, megmarkolta a férfi hátán a bársonyt, és próbálta lerántani őt magáról.

Azonban Severus Snape sosem a testi erejéről volt híres, bármennyire szívós alkat volt is. Kénytelen volt tűrni, hogy Gray szenvedélyesen beletúrjon fekete, lapockáig érő hajába, sőt erősen meg is húzza azt csók közben.

Pár másodperc volt csupán, de olyan tömény, sűrített időkivonat volt, hogy Severus zaklatottan fújta ki a levegőt és kapott frissért, mikor Gray elengedte.

A férfi egy lépést hátrált, és elégedetten szemlélte művét. Severus jól tudta, mi tetszik neki, így rendezte zilált mimikai izmait, és közönyös arcot vágva, már-már unottan tekintett tanára csillogó zöld szemeibe.

- Ezért kirúgathatnám – jegyezte meg vontatottan.

- De nem fogsz – mosolyodott el csúfondárosan Gray.

- Valóban? – Severus kecsesen felvonta bal szemöldökét, ezzel is jelezve egyet nem értését.

- Ó, Sevikém. Hát nem emlékszel? Se munkád, se családod. Pártfogód nincs, nemsokára tanáraid sem, akikhez panaszkodni rohanhatsz. És még te nevezed magad mardekárosnak? Aranyos. Olyan egyszerű volt kiszedni belőled… - közelebb lépett, és jobb karjával átfogta az elgondolkodó arcot vágó fiú csípőjét. - Egyedül vagy. Mint az ujjam. Ó, és én azt teszek az ujjammal, amit akarok…

- Tanárt hívhatok – jelentette ki hidegen Severus, és tétován megpróbálta lerázni magáról a férfi kezét.
- Minek. Itt van egy – vigyorodott el Gray, és arcán most nem a szokásos semmitmondó szépfiú-mosoly ült. Ravasz tekintettel méricskélte az ellenállást.

- Ha akarom, maga repül – szögezte le Severus, és összeszorított fogakkal belesimult a karoló kézbe. Arcán gúnyos mosoly játszott. – Akarjam?

Megpróbált higgadtnak, győzedelmesnek tűnni, de tudta: az ő hátterével nem sokan hinnének neki.

Itt van ez a férfi, akit mindenki kedvel, csupán a mardekárosok ódzkodnak tőle, mint… nem, nem mint a bűntől, azzal korántsem lett volna bajuk. Sőt, a mardekáros lányok egy része árulónak bizonyult: többet is rajtakaptak már, hogy elmélyülten beszélgettek vele, föl-fölpillantva az okos zöld szemekbe.
Kollégáival udvarias, baráti kapcsolatot ápol velük. McGalagonnyal illedelmes, a hölgy tanárokkal kifejezetten tisztelettudó. S az igazgató háta mögött pajkos csínyekről és életszeretetről beszél, lazán, vidáman… könnyen lehet, hogy ez még Dumbledore-nak is imponál.

A fene egye meg a mocskos fajtáját! Ha ide járt, biztos, hogy Mardekár házába.

Severus alig láthatóan elhúzta a száját, látva, hogy az oly nagyon istenített praktikák és fondorlatok bűvésztára megcsalta őt. Kelepcébe került, mégpedig nem egy hülye emberébe.

- Mindketten tudjuk, miről beszélek – folytatta zavartalanul a férfi. – És én tudom még azt is, hogy Lucius Malfoy miért jár be néha meglátogatni titeket. Bizonyára hiányoznak neki a háztársai, mi? Avery, Nott, Monstro, Crak – mind kritikus Snape-hiányban szenvednek, hm? Semmi közötök ahhoz a furcsa hullámhoz, ami mostanság felütötte a fejét, igaz?

- Ez bizonyítéknak édeskevés. Baráti séták Roxmorts utcáin – sziszegte Sev, és hátravetette a fejét, neki a szekrénynek. – Van még jó kártyája?

- Könnyen lehet – Gray mosolya még szélesebb lett. – Lássuk csak…

Megmarkolta Snape bal csuklóját, mire a fiú megpróbált kihátrálni a szorításból. De nemhiába emlegette Gray, hogy ő harmincas, Sev meg ,,zsenge hús”. Feltépték az ingujját.

- Áhá – konstatálta elégedetten Gray. – Ó, igen… tudtam, hogy te is benne vagy, kis bűnös. A slamasztikában is, ne aggódj. Hát így néz ki a Jegy… - kíváncsian nézegette a fiú csuklójának belső részén a fehér bőrt, s rajta a halványan kirajzolódó szürkés ábra vonalait.

Severus összevont szemöldökkel töprengett. Honnan tudja ez, mit jelent? Hisz csak nemrég… a Nagyúr új ötlete… A francba, hamar híre ment…

- Rendben, egyezzünk meg – suttogta végül.

- Feldoblak, kicsi ,,halálfaló”, fel ám – mondta somolyogva a férfi. – Nem voltam benne biztos, hogy az vagy, de ez esetben kötelességem…

Elnémult, ahogy Snape a szájába nyomta a saját nyelvét. Lassabb, de annál indulatosabb csók következett, melyben most már mindkét fél aktív volt.

- Azt mondtam, egyezzünk meg – susogta Severus, amint megszakította a játékot.

- Hm, Sevikém… kifejezetten tanulékony vagy. – Gray markolászni kezdte a fiú férfiasságát, és elégedetten nézett farkasszemet a másik elszánt tekintetével.

- Szükségem van egy pártfogóra – dorombolta Severus, és egy határozott mozdulattal megragadta tanára seggét.

- Esetleg… elintézhetjük – sóhajtotta a másik, ahogy a golyóit vették célba a hosszú ujjak.

- És hallgat – ütötte tovább a vasat Sev.

- Mint a sír. – Gray arca kipirult, s a csinos gonosztevő egyre ziláltabban vette a levegőt. – Jól van, kölyök, én kemény vagyok, te meg úgysem számítasz – mordult rá most már türelmetlenebbül. – Befelé!

Megragadta a fiú karját, feltépte a szekrény jobb szárnyát, és belódította Sevet a félhomály által uralt térrészbe. Azonnal belépett utána, és behúzta maga után az ajtót.

Lavinia próbált nem hangosan fellélegezni, ahogy végre friss levegő ömlött be az elhasznált dohos helyett. Szájára tapasztott kézzel gubbasztott a sarokban – abban, amely egy karnyújtásnyira sem volt a bent lévő két másik alaktól.

Szerencséje volt. Ha Gray a másik ajtót nyitja ki… Bár, talán már az sem számított volna. Hisz megállapodása van Sevvel.

De neki számított. Szeme már megszokta a sötétséget, s kéjsóvár kifejezés jelent meg arcán, ahogy szeretőjét és tanárát figyelte. Ha egyszerre veszi a levegőt velük, és nem csap semmi zajt, esetleg a tanár nem látja meg…

- Térdelj le – hangzott a kimért instrukció. Severus összeszűkítette a szemét, és halkan felsóhajtott.

- Azt hiszed, nem tudom, hogy Luciusnak megteszed, he? Na, gyerünk már!

Lavinia, arcán boldog mosollyal, még kisebbre húzta magát, hogy észrevétlenül helyet adjon kedvesének az akcióhoz. Most már áldotta az eszét, hogy állva várta, miképp alakul a két férfi csetepatéja odakinn. Így merőben kevesebb helyet foglalt el – a padlóból, ami így Severusnak juthatott.

- Várj. – Gray még a mozdulat közben belemarkolt a leguggolni készülő Snape hajába, és erőszakosan maga felé húzta azt. Minden bizonnyal felizgatta annak hossza.

- Muszáj tépnie? – morogta a fiú, és megpróbálta kivenni kedvese lélegzésének hangját a háta mögött. Nem hallott semmit.

Csak kirontott volna, ha fulladni kezd! Hacsak el nem kábult. Hiperventillált. Hypoxiás. Elájult. Úristen… Lavinia…

- Még egy szó és felbontom a…
- Nem bont fel maga semmit, megegyeztünk – vágott a szavába kenetteljesen Sev. Azzal leguggolt, és nem törődve azzal, hogy egy marék haja tanára kezében maradt, lassan térdre ereszkedett.

Mivel a férfi nem mozdult, levonta a konklúziót: azt akarja, hogy ő csináljon mindent. Meg akarja alázni azzal, hogy még a farkát se veszi elő, csinálja azt is a kölyök.

Megalázni, őt? Ugyan már. Azon ő már rég túl van.

Gúnyos mosolyra húzta a száját, abban a biztos tudatban, hogy az elkövetkező öt-tíz percben nem nagyon lesz alkalma ilyesmire használni.

Egyetlen határozott mozdulattal lehúzta a másik sliccét. Nem csípte be… a francba.

Vagy mindent jól fog csinálni, vagy inkább sehogy. És mivel a ,,sehogy” jelen esetben nem előnyös megoldás, ujjait lassan végigfuttatta Gray férfiasságán, elég merev-e. Nem, Severus Snape nem az a fajta megrontanivaló diák volt, akit az alapoktól fel kell világosítani mindenről. Elhúzta a makkot takaró bőrt, majd ügyes mozdulatokkal masszírozni kezdte a falloszt, úgy-ahogy sort kerítve a felület egészére. Gyakorlott mozdulatokkal, szinte ösztönösen dolgozott. Lucius egyszer bizalmasan elárulta neki, hogy sokkal jobban csinálja, mint Rosier. Nos… volt egy trükkje.

- Egészen egyszerű –mondta akkor, és sejtelmesen elhúzta a száját. – Azt képzelem, hogy magamnak csinálom. Márpedig magának jól csinálja az ember, nem igaz?
- Azt hittem, a lombikjaidon gyakorolsz – dorombolta Lucius, és húzott egyet a mézboros serlegéből.
- Neeem… kezdettől fogva… rajtad – suttogta ő, lustán, vontatottan ejtve a szavakat, és élvezve a helyiségben uralkodó kellemes meleget. A fogadóban találkozni megalázó volt bár, de sok jóval kecsegtetett. Belső kör… hatalom… és persze a percnyi kielégülés. Mindig az a legfontosabb.

Három év volt köztük. Mikor Severus letette az RBF-et, Lucius meglátogatta. Mindannyiukat. Ott ültek a nyáron is hűvös mardekáros klubhelyiségben, és emlékszik, ahogy a szőke arisztokrata sorra megnézte az arcokat… Végigpillantott a köréje gyűlt tömegen, és halvány mosollyal konstatálta a hatodikos William Rosier iránta való nyilvánvaló vonzalmát. A végzősök nagy részén, Crak-en és Monstrón hamar átsiklott a tekintete. Lányok nem voltak. Ő kérte így.

- Hölgyeiteket tartsátok a szobáikban – duruzsolta, mikor belépett az ismerős klubhelyiségbe, és tekintete megpihent kedvenc karosszékén. – Nem akarom ostoba hízelgések hallgatásával tölteni az időt.
- Vagy inkább nem akar egy véletlen fattyat – susogta ekkor az ő fülébe Will.
- Biszexuális – folytatta, mikor látta az ötödéves Sev értetlen pillantását. – Jó neki így is, úgy is, így meg kényelmesebb, nem igaz?
Hát így terjednek a hírek jelenlegi és leendő halálfalók közt.

Lucius végignézett a körülötte üldögélő fiúcsapaton, és szólt, hogy takarítsák el az alsóbbéveseket. Nem kellett kérnie. Nott már pattant is.
-Rátok még szükségünk lesz a későbbiekben – jegyezte meg a Malfoy fiú nyájasan, mikor látta az elcsüggedt kicsik arcát. Na persze. Azért nem volt oly vakmerő, hogy megbántsa Lestrange-ék kisfiát.

Severus megvetően elmosolyodott. Ahogy érezte arcára tévedni a jégkék tekintetet, villámgyorsan eltüntette ezt a mosolyt. Csendes nyugalommal zárva tartotta ajkait, nem bontotta meg a vékony vonalak rendjét, s állta Malfoy pillantását. Különös volt, átható, és – sokáig tartott. Snape összeszűkítette a szemét, és megkockáztatott egy tétova oldalpillantást Will felé. Tudni akarta, hogy kell behízelgő képet vágni.

Az új élmények megzavarták kissé. Lucius elmosolyodott, ahogy a fiú továbbra is komoly, rezzenéstelen arccal nézett rá; majd levette róla pillantását, és Nott felé fordult. A csevegés megindult, s a hatod-és hetedéves fiúk csakhamar elnyomták a kisebbeket – mind hangerőben, mind bőbeszédűségükkel.

Lucius hideg mosollyal ajkán válaszolgatott, utasított, leintett és megdicsért, s időnként fürkészően végigmért egy-egy mardekárost, azzal a pillantással. Azzal, mely a beavatottnak járt, azzal, mely élvezettel nyugtázta a préda erőlködését, és azzal, mely új vad után kutakodott. Végül berekesztette az ülést; félig kiürített poharát átadta Rosiernak, majd magára kanyarította útiköpenyét, és az ajtóhoz lépve búcsúzóul még biccentett egyet.

Severus meg sem próbálta felhívni magára a figyelmet. Csak ült, ült az egyik karosszékben, melyből beláthatta az egész csapatot, és tanulmányozhatta őket. Gondolkozott, kombinált, összerakott – és pontosan megfigyelt mindent. Kezét az ölében lévő feketemágia-szedeten nyugtatta, melyről szinte ordított, hogy miféle könyv.

No igen. Azért ez nem volt rossz fogás.

Malfoy még egyszer végignézett rajtuk. Az érdeklődő, kíváncsi és az alattomos, ravasz tekintetek mind egy-egy üzenetet hordoztak. Csak egy kölyök ült határozottan, érdektelenül a helyén, fekete szemeivel hidegen méricskélve társait. Mindenki Luciusra figyelt. Az az egy meg mindenkire.

- Ügyes- mormolta hangtalanul a férfi, és egyenesen Severusra nézett.
- Kellenek még emberek – vetette oda. – Gondolkozzatok el rajta.
- Nem bánjátok meg – tette hozzá, ahogy a fiú összeszűkítette a szemét.

És eljött, megint eljött. Eljött októberben, és eljött májusban. És Severus horogra akadt, horogra akadt június végére.
- Gondolkoztam rajta – mondta akkor. És azóta is gondolkozik. Jó döntés volt vajon?

Az idő haladtával egyre inkább úgy tűnt, hogy igen.

- Gyere, bemutatlak nekik, kis Prince. – Sosem feledi Lucius hanyag mosolyát, ahogy kiejtette száján ezeket a szavakat. – Vagy félsz?
- Ezzel a kérdéssel csak a griffendéleseket lehet megszorítani – felelte ő erre. Jól tette.

Lucius fürkésző pillantást vetett az arcára, majd a köpenyéért nyúlt. – Sétáljunk egy kicsit – duruzsolta.

Akkor használták először a fogadót, és használják azóta is, újra és újra.

Hét hét után, eltelik a szőkeség nélkül… de aztán jön, egy hónap, két hónap múlva, és bepótolja a lemaradást.


- Tehát nem a lombikjaidon. Ez érdekes. Pedig azt várná az ember, hogy mindent megoldasz, emberek nélkül. – Lucius hunyorítása megvető volt ugyan, de gunyoros elismerés bujkált benne. Ő jóval kevésbé volt képes a lemondásra, az önsanyargató, mártírszerű harcra az előbbrejutásért – bár neki nem is volt rá szüksége. Egy fölérendeltje volt csupán, s ő mindenkitől ugyanúgy megkövetelte az engedelmességet.


Még egyszer összeszorította a száját, és körbefuttatta a nyelvét. Nos igen, Luciusnak nem kellett tennie semmit a hatalomért – a hatalomba született, ő maga volt a hatalom. Severus rákulcsolta ujjait a fallosz szabadon maradt tövére, és gyorsabban bólogatott tovább.
Istenem, mennyire nem számított, hogy összejött Lavinia Wottonnal! A találkák a fogadóban folytatódtak, s mikor a Jegy már rajta simult a csuklóján, minden héten megünnepelték, hogy sorstársak lettek.

Vajon Lavinia… él-e még? Ugyan, nem lehet így meghalni! Ez nevetséges! Kivette a szájából Gray hímtagját, és sietve végignyalta. Már nem volt messze a vereség. Igen, ő mindig vereségnek tekintette az elélvezést – belehajtanak, még ha kétségbeesetten próbálod magad tartani, akkor is elhajszolnak a csúcsig, ha már belemelegedtetek a játékba. Főleg, ha meg vagy kötözve…

Ábrándosan végigsimított a tanár farkán, és megint szopni kezdte. Most vette csak észre a nagy nosztalgiálásban, hogy a férfi nyögdécsel, és szánalmasan belekapaszkodik a hajába, miközben másik kezével a szekrény hátlapjának támaszkodik. Severus megsimogatta a golyóit. Gray halkan nyüszített a kéjtől. Ugye, hogy vereség?

A tanár gerjedelme tartósnak bizonyult. Snape bosszankodva konstatálta, hogy már fárad a keze. Na megállj, nyavalyás… De jónak kellett lennie, nem gyorsnak. Gyorsasággal még nem vettek rá senkit semmire. Ellenben kéjjel…

Már megunta a játékot, Luciusra gondolni sem volt üdítő többé – Gray túl hangosan sóhajtozott, az ő érzékeny (és közeli) fülének legalábbis túl hangosan. Ez zavarta őt a gondolatai elterelésében. Elővette hát a következő trükkjét.

,,Ó, Lavinia, hol vagy…”

Gyorsan a szájába vette Gray farkát, s így felszabadult kezével kiszabadította a sajátját. A jobbját visszahelyezte a tanár szolgálatára, míg a baljával némileg ügyetlenebbül simogatni kezdte önmagát. Végigcirógatta saját golyóit, és eddigi merevedése még erősebb lett. Belesóhajtott Gray falloszába, ahogy egyre erősebben dörzsölte a magáét.

A tanár eddig elnézett a feje fölött –ami nem volt nehéz-, most azonban lepillantott rá, és zihálni kezdett. Severus keserű elégtétellel vette tudomásul, hogy eltalálta, mire vágyik. A tény, hogy kedvenc tanítványai egyike növekvő lelkesedéssel maszturbál a lábai előtt, már túl sok volt Graynek. Jobban mondva nem sok volt neki hátra. Lépett egyet a bezárt ajtó felé, így némileg oldalasabban állt be a szekrény hosszához képest, és jobb karjával továbbra is a hátlapnak támaszkodott.

Snape végre élvezni kezdte a helyzetet. Gondosan kinevelt biszexualitása már a topon volt, és most, hogy magára is jutott ideje (keze), az agyára ereszkedett köd egyre sűrűbb lett. De még ezen keresztül is meghallotta azt a halk nyögést, ami a másik sarok felől jött. Lavinia…

Azonnal abbahagyta a fellációt, és kétségektől gyötörve a háta mögé sandított. Ha a lány halott, és csak a képzelete játszott vele, az a baj... Ha meg él, hát az, hisz akkor most szinte premier plánban láthatja szopni. Micsoda férfiúi tekintély!

Még mindig markolta magát, és erőltetetten pislogva nézett arrafelé, ahonnan a hangot hallotta. Szeme még nem szokta meg a sötétséget, hisz eddig javarészt lehunyva tartotta.

Várt egy kicsit. Csak Gray zihálása. – Ó istenem… - mormolta a férfi furcsán magas hangon. – De aranyos…
- Tessék? – Severus elfintorodott, és továbbra is tágra nyílt szemekkel fürkészte a sötétséget. Itt kell lennie, bármilyen állapotban is…

- A csajjal voltál benn, mi? És most őt keresed. Ez… ahh… és lát minket… anyám…

Gray mélyről jövő nyögést hallatott, és váratlanul belekapaszkodott Severus hajába, durván visszafordítva maga felé a fiút. Az ágyékához szorította a fejét, Snape pedig gyorsan rájött a dolog nyitjára. – Nyelj… - rebegte immár egészen nevetséges, magas hangon a férfi, Sev pedig ismét szájba vette.

Úgy hitte, igazán mardekáros fogás így megúszni a börtönt – most azonban igazán megalázva érezte magát. És Lavinia… Gray azt mondta, figyeli őket!

Két gyors nyeléssel túljutott a nehezén, és nem igazán volt kedve letisztogatni tanárát. Annyira előzékeny tanítvány azért nem volt. Sietve végignyalta még egyszer, aztán ismét megfordult. Lavinia testének vonalai ott sejlettek a sarokban.

És a vonalak mozogtak.

- Ó, Jézus… - sóhajtotta a lány, mikor Severus pillantása végre rátalált a szemeire. Már egészen jól lehetett látni idebenn.
- Mit műveltél? – susogta Sev, és gyanakodva nézett körül.
- Ahh… egy darabka a… plafonból… vagy miből… - magyarázta a lány, és tovább simogatta magát. – Olyan… édes voltál…

- Basszus – konstatálta Severus, ahogy felnézett, és rájött, hogy a szekrény a tetején lévő sok-sok apró kis lyukon kapja a félhomályt eredményező fényt. Minden valószínűség szerint Lavinia műve. – És maga tudta?
- Végig minket nézett – vigyorodott el kárörvendően a férfi. – Ezért fordultam egy kicsit oldalvást, hogy jobban lássa, mit csinál a fiúja… Hmm, ahogy én láttam, tetszett neki…

- Maga rohadék. – Sev zavartan beletúrt a hajába, és végigfuttatta nyelvét az ínyén. Még érezte az ízét. Megint nyelt egyet.

- Ne zavartasd magad. Ő sem teszi. – Gray halkan felkuncogott. Immár mindketten Laviniát figyelték – Severus még mindig guggolt, így a lány jónija* a szemmagasságába esett -körülbelül egy méterre a fiú arcától. A vékony ujjacskák gyorsan jártak, a nagy fekete szemek Snape-et figyelték.

Lavinia hirtelen előrelépett és leguggolt. A következő pillanatban kibillentette Sevet az egyensúlyából, ugyanis mellkasának dőlve az ölébe ült, Gray ágyékának döntve ezzel a fiút. Elégedetten beigazította magának szeretője szerszámát, és lassan mozogni kezdett rajta fel-le, miközben Snape próbálta nem nekivetni hátát tanára lábainak.

- Istenem… gyűlöllek… - duruzsolta halk, kegyetlen hangon a lány fülébe. Luciusra gondolt, és magához szorította a sovány testet. Közben érezte, hogy valami motoszkál a hátán.

- Na azt már nem! – csattant fel. – Maga maradjon ki ebből!
- Nade fiam! Egy ilyet el…
- Tűnés!
- Severus… - szólalt meg lágyan Lavinia, aki az imént meg a nyakát harapdálta. – Vegyük be…
- Fáradt vagyok, Lavinia… - sóhajtotta csüggedten Severus. – És ebből az alakból…
- Hiszen olyan szép! Kit érdekel, mekkora geci… oppá, bocsánat, tanár úr… mekkora szemét, ha egyszer szexi!
- Neked nincs erre receptorod, Lav – húzta el a száját Sev, és megmarkolta a lány fenekét.

Most ő ült, barátnője az ölében mozgott, Gray pedig valahol mögöttük állt, érezhetően több szempontból is. – Nem értheted.
-Azért, mert leszoptad? – Lavinia kedvtelve jártatta nyelvét a fiú szabaddá tett mellkasán. – Na és? – nyammogta kéjesen. – Édes voltál.

- De ő nem! – morogta Severus, és még egyszer végigfuttatta nyelvét az ínyén. Már nem érezte azt az ízt. – Ó, fogd már be! – suttogta, és beletúrt a lány hajába.

- Csak velem vagy kemény fiú – jelentette ki derűsen Lavinia. – Neki a…
- Hallgass! – Sev erősebben megfogta a markába szorított hajcsomót, és annál fogva a mellkasához szorította kedvese fejét. Rányomta Lav száját a bőrére, s nem engedte, hogy ő elhúzódjon.

- Ez az, gyerekek… - suttogta kenetteljesen Gray. – Veszekedjetek csak… ahelyett, hogy…
- Maga is fogja be! Minden maga miatt van! – jelentette ki ingerülten Snape, és elengedte Lavinia fejét. A lány zihálva kapkodott levegőért.
- Te köcsög, majdnem megfojtottál!

- Szeret káromkodni szex közben – magyarázta unott hangon Severus tanárának címezve.

- Kösz – prüszkölte Lav. – Ha meghalok, mit mondtál volna? Szeret örökre elmenni szex közben?

- Meg hülyeségeket beszélni is szeret – folytatta közönyösen Snape.

- Te kis… hmm, tanár úr, ha megkérném, verné itt előttem magának, attól gyorsabban elmegyek. Itt akarom hagyni Sevet, sérteget – suttogta durcásan a lány.

- Tetszem neked? – susogta Gray, és végigsimított magán.
- Nagyon…
- Mit szeretsz rajtam? – A férfi hangja szántszándékkal kéjesen búgó lett.
- A… a haját… - Lavinia lágyan dorombolva folytatta a mozgást Sev ölében, nem törődve az illető megvető fintoraival. Most csak a tanárára figyelt, már ami szemmagasságban látszott belőle.
- És még?
- A…a szem…szemét… olyan… feke…kékk…zöld!
- És még? – Minden kérdését egy-egy húzás kísérte.
- A combjait… olyan erősek… és a… hogy olyan rohadt selyemfiút játszik… azoknak a hülye picsáknak…
- És…
- Hullámos a… és… hosszúak az ujjai… igen… a keze…
- Méééég…?
-Basszus… tiszta Piroska és a farkas – szúrta közbe vontatottan Severus. – A szemed, az orrod…
- Mih…mi? – A lány szülei révén nem sok mugli mesét nézhetett.
- Mindegy – sóhajtott a fiú, és egy ujjal végigsimított Lav hátán.
- Sev, te… nem is… élvezel? – sóhajtotta Gray, lenyúlt, és beletúrt a fiú hajába.
- Hagyjon! – csapta el a kezét Severus. – A mocskos kezével… - tette hozzá morogva.
- Te ma még… nem is… élveztél… – folytatta Lavinia is.
- Le lehet… szállni rólam. Hmm… inkább ne… - suttogta Snape.
- Mindjárt… - nyögte Lav. – Mindjárt…
- Mindjárt leszáll rólad – szúrta közbe Gray somolyogva. Gyorsított keze mozgásán. – Mindjárt én is…

- Örülök, hogy… szól… - nyögte közbe (szó szerint) Snape. – Társadalmi célú… hirdetés?
- Jobb, ha tudsz rólaaa… - a tanár inkább már nem fejezte be, amit elkezdett, helyette tágra nyílt szemekkel, kapkodva kinyújtotta kezét Severus haja felé.
- Na, azt… próbálja csak.. roha… aahh – Lavinia néhány ügyes csípőmozgással elirányította Sevet egy hasonló útra, így a fiú beszéde összefüggéstelenné vált. De még így is egyre tiltakozott, és utolsó jól koordinált mozdulatával megragadta Gray szabad balját, nehogy az magához rántsa a fejét, mikor…

Véletlen, vagy szándékos egybeesés, de mindhárman egyszerre nyögtek fel, s öt-hat másodperces késésekkel egyszerre élveztek is. Severus jobbra dőlt, hogy kitérjen Gray orgazmusának szemmel látható ismérvei elől, így Lavinia hajkoronáját érte a találat.

Mikor már úgy-ahogy magukhoz tértek, Snape felemelte öléből a lány ernyedt testét, és valahogy maga mellé helyezte a földre. Lav még gyenge volt, szinte eszméletlen, mint csúcspont után mindig.

Severus visszarendezkedett a nadrágjába, és résnyire kinyitotta az ajtót. Elkacagta magát, ahogy ,,napvilágnál” ránézett barátnőjére. Keserű, de egészen jóleső nevetés volt ez, rövid, de kirobbantotta belőle azt a szorongó, kellemetlen érzést, ami eddig odabent nyomasztotta. Kisétált a folyosóra, és fáradt mozdulatokkal megigazította az ingét. Még egyszer visszanézett Lav fekete hajára, és rajta az ocsmány fehér foltra.

- Neked tartogattam – lépett ki mellé szokásos kisfiús mosolyával Mr Gray.
- Tudom – suttogta közönyösen Severus. – Tanár úr… elmehetek?
- Menj csak, fiam – lapogatta vállon atyailag a férfi. – Aztán ne felejtsd az esszét a dementorokról.
- Dehogy. K-t akarok év végén – morogta unottan Snape. – És maga nem adja meg, ha nem írok házit.
- Így igaz. De van egy olyan érzésem, hogy megkapod.
- Majd igyekszem.
- Korrepetálnád Miss Wottont? Úgy emlékszem, az utolsó dolgozata B lett – ingatta a fejét Mr Gray.
- Majd meglátom, mit tehetek. Nehéz lesz a fejébe vernem ezt az anyagot. Nem lelkesedik a dementorokért.
- Pedig érdekes lények. Azért lettem tanár, hogy generációkat tanítsak meg a tantárgy szeretetére. Remélem, emlékezni fogsz erre, mikor elhagyod az iskolát. – Severus tudta, hogy ez egy finoman burkolt figyelmeztetés egy volt mardekáros szájából, hogy hallgasson mindenről.

- Igen. Ha ön is úgy akarja. – ,,Te is tartsd meg az ígéreted.”
- Mindent megteszek érte, hogy jó emlékeid legyenek majd rólam. Ha majd mesélsz az iskoláról…
- Igen, uram?
- Ne hagyd ki, hogy… szerettem titeket tanítani. Csodás nemzedék vagytok.
- Mi is mindent megteszünk, uram.

Még aznap szakított Laviniával.



Végül Severus Snape nem árulta be Mr Grayt. Ahogy Mr Gray sem Severust. Csak mikor az egyik halálfaló-gyűlésen találkoztak, jött rá az akkor már huszonöt éves férfi, hogy az a pásztoróra a szekrényben potya volt.
Gray azért ismerte meg akkor, ott a Jelet a karján, mert az övén is ott vigyorgott. S a világért sem árulta volna be a tanítványát – de egy próbát megért, hogy eljátssza, megtenné.

Severus Snape ráküldte a Kínok Átkát, mikor először meglátta a gyűlésen. Azonnal rájött, hogy diákkorában átverték. Hogy a fenyegetés valójában csak blöff volt, és a megállapodásuk egy hazugság.

Lucius vette ki a pálcáját a kezéből, hogy szüntesse meg a Cruciatust. Pedig Snape nem volt ideges – higgadt és nyugodt döntés volt részéről, hogy addig tartja a férfit az átok hatása alatt, míg füstölni nem kezd.

Végül változtatott a döntésén. Mint bájitalmester, jóval magasabb rangja lehetővé tette, hogy magával vigye egy éjszakára az alacsonyabb rendű halálfalót.
Azt az éjszakát pedig Henrik Gray nem felejtette el jó ideig. Kamatostul visszakapta a kölcsönt.

Tanulság: tanítványból lesz a mester.