Említettem már, milyen szuper hely az igazgató irodája? Elég sokszor megfordultam benne. Most is ott ültem, mellettem Sirius, másik oldalamon Nat, őmellette Don. Áhítattal épp nem mondhatóan hallgattuk házvezetőnőnk sápítozását, Dumbledore még nem érkezett meg.
- Fel nem tudom fogni, hogy mert így az utcára lépni!
Elkeseredettségének jelenlegi oka Sirius ruháinak viselése volt, amit Brandon érdeklődve figyelt, legfőképp a válaszaimat.
- Nem volt más választásom, tanárnő. Maga szívesen mászkál vizes és átlátszó ingben?
Sirius köhögésnek álcázva röhögött, Nat leplezetlenül örömködött.
- Jézusom, Miss Ecker, mióta Blackkel van, a szokásosnál is neveletlenebb!
Don felkrahácsolt.
- Már elnézést, tanárnő, de mikor voltam jól nevelt? És honnan veszi, hogy Siriusszal járok? Lehet, hogy ez teljesen más ruhája. Lehet, hogy a bátyámé.
Nyílt az ajtó, Dumbledore fütyörészve tért be, megmentve ezzel McGalit az újabb ideggörcstől.
- Igazgató úr! Kezdjen valamit ezekkel a jómadarakkal! Nem tudok már több pontot levonni a házamtól.
- Nyugodjon meg, Minerva! – sandított ránk Dumbli. – Elintézem az ügyet.
McGalagony hálálkodó tekintettel ment a dolgára.
- Már férfiruhát viselni is bűn? – csúszott ki a számon.
- Ó, Miss Ecker, a fiúk hálókörletében alvás nagyobb bűn – mosolygott rám, miután leült.
Igyekeztem elsüllyedni az asztal alá. Imádott bátyám halálsápadt arccal fordult felém.
- TE SIRIUS BLACKKEL VOLTÁL AZ ÉJJEL?!
- Elmehetek, igazgató úr? Veszélyben érzem magam! – tettetett félelmet Sirius.
- Marad, Mr Black. Mr Ecker, miket feltételez a húgáról? – ráncolta a homlokát Dumbledore.
- A legjobbakat, igazgató úr. Ez még a legjobb eset.
- Donnak is tetszik. Áldásom rátok, Joy – vetette közbe az öcsém.

Brandon nem felelt, a nyakamat bámulta. Ha nem a bátyám lenne, simán arra gondoltam volna, kicsit lejjebb időzik. Azt találnám biztatóbbnak…
- Az az amire gondolok?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- A nyakláncról.
- Kérem, inkább később veszekedjenek ezen. Gondolom, nem a roxforti öltözködési szabályok megsértése miatt kerültek ide – vágott közbe Dumbli. – Megjegyzem, csinos nyaklánc, Miss Ecker.
- Köszönöm.
- Egyáltalán miért vagyunk itt? – érdeklődött Nat.
- Mert a tiltás ellenére mentünk le Roxmortsba – daráltam.
Már a levélből rájöttem, halál nyugodtan szórakozni kezdtem a hajammal.
- Tudom, hogy nehéz feldolgozni, ami történt, Miss Ecker, de az édesanyja…
- … elég jól viseli a dolgot. Kérem, csak szabja ki a büntetést, igazgató úr.
- Természetesen a büntetés sem marad el – bólintott igazgatónk. – De a levél nem csak Roxmortsról szólt. Az édesanyjuk azt is kérvényezte, kötelezzem magukat a bálra, illetve jelöljek ki egy-egy tanfelügyelőt maguk mellé. Emellett…
A testvéreimmel egy emberként hördültünk fel. Mondjuk mi mást vártunk anyutól?!
- Emellett – folytatta tisztelt igazgatónk – mindegyikük mellé egy ellenkező nemű társat kell kijelölnöm, akivel egész évben a szabadidejüket töltik.
Fél pillanatig csend honolt az irodában. Aztán Nat és én egyszerre zendítettünk rá.
- Csak egyet? Minek néz ez engem?!
- Komolyan azt hiszi, hogy így korlátozhatja az életünket? Jellemző, még itt sem hagy békén!
Sirius kissé értetlenül figyelte az eseményeket, Don nyugodtságot színlelt.
- Mrs Ecker a lelki állapotukért aggódik a történések fényében…
- Aggódjon az esküvő miatt! – csattantam fel.
- Miss Ecker, ezt nem áll módomban közvetíteni. Őszinte részvétem. Az édesanyja maguk miatt aggódik, nem önös érdek vezérli.
- Életében először? – csodálkozott rá az öcsém.
Nem hiába értjük meg egymást olyan jól.
- Igazgató úr, ismertetné a büntetést és a beosztásokat?
Nagyon mehetnékem volt. Igazgatónk az arcomat fürkészte, de ott hiába keresgélt. Csak unalmat találhatott.
- Nos, a tanulótárs magának, Miss Ecker, azt hiszem, nyilvánvaló. Evans kisasszonyra gondolok, természetesen. A maga tanulótársa – Donra nézett – Mr Farrel lesz. A másik társnak – ha értesüléseim jók – Miss Andromeda Blacket kéne kijelölnöm.
Brandon bólintott. Sirius mosolyogva csóválta a fejét.
- Mivel a negyedikes társai nem mondhatók épp aktívan tanulóknak – Dumbli a vigyorgó Nat felé fordult –, így Miss Monica Holet tenném meg tanfelügyelőnek.
- Ha Monica elvállalja, nem kell másik társ! – vágta rá az öcsém.
Urunk igazgatónk elmosolyodott.
- Miss Holet nem fogja hagyni nyugodni a felelősségtudata.

- És én miért vagyok itt, igazgató úr? – érdeklődött Sirius.
- Nekem ki lesz a társam? – így én.
Dumbo kedélyesen mosolygott.
- Nos, úgy gondoltam, Mr Black, hogy rákérdezek; magára vállalná ezt a szerepkört?
- Ezt nem mondja komolyan! – döbbentem le.
Ennyire nem tudná, milyen Sirius? Kétlem. Szívatni akar.
- Szíves örömest – reagált Sirius hirtelen felindulásból, mint mindig.
Azt hiszem, Nat ütött hátba, nehogy megfulladjak a nevetéstől. Bő öt perc múlva már nem sípoltam levegővételnél, mint a gumikacsa.
- Elnézést, igazgató úr, de szerintem Siriusnak más… elfoglaltságai is voltak/vannak/lesznek.
- Mr Black döntött, megjegyzem, helyesen.
Don szokatlanul nyugodtan terpeszkedett a széken, itt még nagy bajok lesznek.
- Ó, a büntetést majd elfelejtettem – kapott észbe az igazgató. – A trófeateremben fognak rendezgetni mind a négyen. Lealkudtam ennyire – hunyorgott ránk.
- Mind a NÉGYEN?! – hörrent fel Sirius.
- Nos, Minerva szerint segített Miss Eckernek leszökni, Mr Black. Apropó, Mr Piton eszméletvesztéséről nem tudnak valamit?
- Semmit. Miért, kéne? – kérdeztünk vissza egyszerre Siriusszal.
- Csak kósza kérdés volt – mosolyodott el titokzatosan urunk-igazgatónk.
- Mehetünk, igazgató úr? Meg akarom keresni Monicát! – türelmetlenkedett Nat.
- Lesz rá egy tanéved. Gondolom, a szünetben is itt kell maradnunk, hogy „szocializálódjunk” – duzzogtam.
Néha meglepően értelmeseket tudok mondani.
- Gyanítom, hogy így lesz, Miss Ecker. További szép napot! – eresztett szélnek Dumbli.
Nat kisprintelt, Don legalább az igazgatótól elköszönt.
- Igazgató úr…
- Tessék, kisasszony.
- Lehetne, hogy semmi nyilvános közlést nem tesz a történtekről? Nem akarok közsajnálat tárgya lenni.
Egy ideig nézett a bizalmat sugárzó szemeivel.
- Rendben. A diákság az édes tudatlanság foglya lesz, Miss Ecker.
- Köszönöm szépen, igazgató úr. Viszontlátásra!
Kitrappoltam a helyiségből, le a lépcsőn, hallottam, Sirius utánam igyekszik, de nem nagyon törődtem vele. A kőszörny előtt lebilincselőbb élmény várt rám.

- Te megőrültél, Potter! Akkor engedték ki a gyengélkedőről!
- Sértegetett téged, Evans! Ráadásul Siriusék amiatt a görény miatt vannak Dumbledorenál!
- SiriusÉK? Ez kiket takar? – hűvösödött el Lil hangja.
- Hát… Joy meg Tapmancs.
- Micsoda?!
- Hello, Lily! – előztem meg a világkatasztrófát.
- Te… az a nyakadban egy… a felsőd… Jézusom – hebegett.
- Ne kapj szívrohamot, te leszel a tanulótársam, nem akarlak elveszíteni! – dramatizáltam.
- Te… ti… hány pontot vontak le már megint?! – terelte a témát.
Egész este veszekedni fogunk, már látom, aztán Maya lezárja a vitát, reggel pedig Lily bocsánatot kér.
- Fogalmunk sincs, Evans. Szerintem mind a négyen csak büntetőmunkát kaptunk – felelt Sirius készségesen. – De még nincs vége a napnak!
- Üdítő az optimizmusod, Black.
- Evans most harap… talán le kéne nyugtatnom? – gondolkozott fennhangon Potter.
- Ez neked nagyon nem megy, Ágas – jegyezte meg Sirius.
Lily ökölbe szorította a kezét, csigalassúsággal fordult imádójával szembe. Ritkán láttam ilyennek. Se szó, se beszéd benyomott egyet Potternek, aki eldőlt, mint egy zsák. Tátva marad a szám.
- James! – sikkantott fel Lily.
Leguggolt, és rázogatni kezdte Pottert.
- Te Jamesnek hívtad? – hüledeztem.
- Joy, segíts már! – tördelte a kezét barátnőm.
- Ez totál K. O., Evans – pislogott Sirius.
- Joy!
- Jól van, nyugi. Nem hal bele.
Közelebbről megvizsgáltam az áldozatot, közben az agyam a fejleményeken járt. Mik lesznek még itt…
- Még az orra se tört el. Tulajdonképpen… magánál kellene lennie.
- Hihetetlen vagy, Joy! – nyitotta ki a szemét Potter. – Evans egyszer önszántából Jamesnek hív, aggódik értem, és tapogat, te meg elrontod. Hát beleavatkoztam én a ti romantikátokba Tapmanccsal?!
Ha nem fogom le, Lily újra nekiesik a fogónknak.
- Barom! Kihasználod mások együttérzését! Nem tiszteled az embereket, főleg a lányokat nem! Ezért nem randizok veled soha az életben, Potter! Eressz el, Joy! – szakította ki magát a kezemből, majd elrohant.
Potter döbbent arccal ült fel, Sirius mellém lépett, mindhárman Lil után bámultunk.
- Miért szúrom el mindig? – nyögött fel Potter.
- Nem csak te szúrod el, Lily is túl makacs – vontam vállat. – Hozzáteszem, megértem.
- Női összetartás – morogta Potter.
- Nem értem, mit vacakolsz Evansszal. Sorban állnak érted is a suli legjobb csajai! – bölcselkedett Sirius. – Keress magadnak mást!
- Csak azért mondja, mert ő nem teheti – vigyorogtam. – Tudtam, hogy meg fogod bánni.
- Ugye nem jegyezted el? – pillantott Potter rémülten Siriusra.
„Vőlegényem” röhögőgörcsöt kapott Potter kijelentésétől. A kezemet nyújtottam a nagyokosnak.
- Te nagyon hülye vagy, Potter.
- Kösz, igyekszem – kapaszkodott belém.

Sirius úgy vélte, feltétlen segítenie kell, így hátulról átkarolta a derekamat. Ekkor megállapítottam egy örök igazságot, amit már előttem számos orvos, sámán, boncmester, és földönkívüli-szakértő: az ember nem tud kettészakadni. Ennek következtében – mivel Potter húzott lefelé, szövetkezve a gravitációval – orra estem, kisvártatva pedig Sirius rajtam landolt. Nem akarok szendvicsezni!
- Sirius… ez abszolút nem volt jó ötlet – keseregtem.
Eltörtem Potter szemüvegét. Csakhogy nem a kezemmel, hanem… egy másik kiemelkedő testrészemmel… szóval ott elől. Na jó… mit szépítsem?! Mellel telibetrafáltam a gyerek arcát. Kínos.
Oldalba könyököltem Siriust, mielőbb szabadulni akartam. Ennek jótékony hatására legördült rólam, és engem is magával rántott, háton rajta kötöttem ki. Felemelő érzés volt, hogy elülső részem csak a levegővel szimpatizált.
- Öhh… - kezdett bele Potter.
- Ne szólalj meg! Bocs, hogy eltörtem a szemüveged.
- Nem tudod véletlenül, Evans ilyen töréseket nem vállal? – röhögött fel.
- Idióta – tápászkodtam fel Siriusról égővörös arccal.
- Lemaradtam valamiről? – kelt fel utánam a földről.
- Pofádat befogod, Potter! – reccsentem rá fogónkra.
- Semmi különösről… Joy mellbedobással kiütött – heherészett tovább.
Ilyet se éltem még, lesz mit mesélni az unokáknak!
- Megkeresem Lilyt! – fordultam sarkon.
Száz mérföldperóra sebességgel elrobogtam a Griffendél-toronyba, odalihegtem a dámának a jelszót. Miután beléptem –biztos a kevésbé alázatos beengedési könyörgés miatt-, a becsapódó portré fenéken billentett. Mielőtt felnyaltam volna a szőnyeg porcicáit, valaki elkapta a karomat, visszarántva ezzel az egyensúlyomba. Bár már a futástól, de még mindig vörös arccal néztem fel megmentőmre.

- Kösz, Farrel.
- Blacket hol hagytad? – lépett elő bátyám.
Talán épp kimenni készültek, elvégre legjobb barátok. Állítólag csak azok.
- Nem vagyunk összekötve.
- Most már igen.
- Nem értem, mi bajod. Te is egy Blackkel, én is egy Blackkel. Te se tudtál róla, én se tudtam róla. Szerintem kvittek vagyunk.
Farrel visszahúzódott a háttérbe, már a Griffendél apraja-nagyja minket hallgatott étvágygerjesztőképp vacsora előtt.
- Szerintem messze nem. Még most sem veszed észre, hogy csak kihasznál!
- Ó, ne legyél már ennyire begyöpösödött, bátyó!
- Akkor örüljek, hogy kiskorú anya leszel, ha még egy napot Blackkel töltesz?!
- Nyugi, Don! Ha szexelünk, csakis kotonnal – kacsintottam rá.
Eme búcsúmondattal eltoltam, és felvonultam a szobánkba. Kaja előtt hozzá akartam szokni, hogy a Roxfort tanulói azt hiszik, összefeküdtem Sirius Blackkel. Ennek segítésére hanyatt vetettem magam az ágyon, és dudorászni kezdtem.