In memoriam Gilderoy

Szeretem a hatásos belépőket. Ugyan ki nem? Nincs annál jobb, mint látni az elkerekedett szemeket, nyitva maradt szájakat (oké, így a lakoma közepén, talán nem annyira), a csöpögő nyálú embereket, amikor belépek a terembe, és csak úgy szikrázik körülöttem a levegő. Vagy mégis.

De nem is érdekes, mindjárt jön Dumbledore végszava, és akkor belépek a terembe és felvonulok a helyemre. Hatalmas sikerem lesz, ez nem is kétséges. Még Draco sem tudja, hogy jövök. Nem mondtam el neki, biztos hogy nem bírta volna befogni a száját, és akkor Snape is megtudta volna. Azt meg nem akartam.

- És köszöntsétek nagy tapssal az idei év sötét varázslatok kivédése tanárotokat: Lucius Malfoyt! - üvölti Dumbledore, én még megigazítom a hajam, majd méltóságteljesen, szilárd vonásokkal bevonulok a Nagyterembe. Nosztalgia tör rám, rég nem jártam erre. Óh, igen, ahogy vártam. Leesett állak, felszaladt szemöldökök, sikítozó diáklányok, és olvadó passzívok. Az utóbbinak jobban örülök. Bár szeretem, ha valaki azt hiszi, hogy velem is lehet aktív... Mivel senki sem tapsol, Dumbledore csapja össze a tenyerét, és erre felbátorodik a tömeg. Ujjongás tölti be a termet, csak pár ember marad merev. Igen, ez a legjobb szó.

És legjobb példa is van: Snape. Ott ül, fél keze az orrán (vakarta a szentem), és csak bámul rám. Én meg fölényes vigyorral az arcomon sétálok a helyemre, ami mellette van, és elgondolkodom rajta, hogy nem kellene-e integetnem. Aztán elvetem az ötletet, és inkább megeresztek egy mosolyt Snape felé, aki immár sikeresen visszaállította a kezét alapállapotba. Sajnos (vagy nem) a többi testrészével nem boldogul ilyen könnyen, a nadrágja környékén például inkább alapállásról beszélhetünk. Dumbledore (és Frics, Hagrid meg McGalagony) közben lecsendesítette az őrjöngő tömeget, és az ájultakat is ellebegtették a gyengélkedő felé. Az igazgató még gyorsan hadar pár mondatot, és kezdődik a lakoma.

- Mit keresel is? - sziszegi oldalra Snape. Én még rákacsintok arra a Diggory fiúra, aztán első számú szeretőmre nézek. (Óh, igen, már sorszámot kellett húzni, és Sev akkor épp nálam volt. A kis protekciós...)

- Tanítani fogok - válaszolom vállat vonva, és egy csirkét veszek a tányéromra. Persze villával, nem érek hozzá, hisz zsíros. Bár úgy látszik, ez a Roxfort nagy részét nem zavarja... Engem igen, Snape-nek is annyiszor mondtam már, hogy használja az én balzsamomat. De nem engedi, hogy megmossam neki. Kis egoista.

Snape nem tud napirendre térni a jelenlétem felett (pedig be kell majd építenie néhány plusz órát...), és csak bámul rám. Én meg szemügyre veszem a felhozatalt. A tanároknál semmi (se Hagrid, se Dumbledore nem indította be a fantáziámat), de a felsőbb évfolyamokban van néhány egész ígéretesnek tűnő diák. Ott van például Diggory, aztán a kis Zambini... meg Potter. Draco nem is tudja, hogy mit szalaszt el.

Hirtelen ötlettől vezérelve hátradőlök a székben, és a kezemet a combomra ejtem. Aztán kényelmesebbnek ítélem Snape-ét, úgyhogy combot váltok. Severus kiköpi, ami a szájában volt (reflex, hogy szabaddá tegye a helyet), így borral teríti be a fél asztalt. Én meg nevetve feljebb kalandozok a kezemmel.

Sev köhögni kezd, valami szilárd is lehetett a nyelőcsövében. Aztán az ő keze is eltűnik az asztal alatt, de nem a várt reakciót váltottam ki. Megállítja feltörekvő ujjaimat, és a fülemhez hajol.

- Beérnéd ennyivel? Edd meg, és gyere a pincébe - suttogja, és meg mosolyra húzom a számat. Azt hiszem, Potter magára vette, viszont ez engem most baromira nem érdekel. Csak biccentek egyet, és visszavonulót fújok. Megint a csirkémre koncentrálok, de bal kézzel meglepetésszerű támadást indítok. Sev megint félrenyel, én viszont most célba értem. Végigsimítok merev farkán, gyorsan kigombolom a talárt és a nadrágot, majd becsúsztatom a kezem. Ő még mindig megfulladni készül, így nem tud megakadályozni.

Levegőért kapkod, és arca vöröses árnyalatot vesz fel, én meg vigyorogva folytatom, amit elkezdtem az asztal jótékony takarásában. McGalagony aggódva néz Sevre, és miután az csak egy igen kifejező hörgéssel válaszol, elkezdi ütögetni a hátát. Snape az asztalra borul, hogy eltakarja a kezemet, McGalagony pedig egyre erőteljesebben püföli. Aztán egy különösen hangos hörgés után vége lesz. Kihúzom a kezem és az ölemben lévő kendővel megtörlöm, közben körbenézek. A teremben néma csend honol, és mindenki nyitott szájjal bámulja a még mindig a krumplijában fetrengő Snape-et. Elvigyorodok, ez egy jó év lesz.

- Azért remélem, a meghívás még áll... Én már végeztem - mosolygok gonoszul, ő meg még mindig nem akar éledezni. Én vállat vonok, egy másik kendővel megtörölgetem a számat, majd felállok.

- További jó étvágyat, Albus, Minerva... Severus – az utolsó nevet szinte búgva, kéjjel telve mondom, mire Sev felpillant. Én csak nézek előre, végig az ámuló tömegen, és csak hanyagul kisétálok. Egyenesen a pincék felé veszem az irányt. Sétapálcám koppanása csak úgy visszahangzik a folyosókon, olyan sejtelmes és szexi vagyok... Benyitok a saját szobámba, ledobom a talárom, megcsinálom a hajam, és már megyek is Sev rezidenciájába. Őrült jó estém lesz... Csak egy valami zavar, és ez utoljára akkor volt, amikor Tommal dugtam a Kamrában. Valaki figyel, érzem. Remélem, ezúttal nem egy Baziliszkusz... Egy hatalmas kígyó elég volt arra az estére is. Most pedig irány Sevie, biztosan már nagyon vár.

Ma az első órám a hatodévesekkel, vagyis Potterékkel van. Miután kellő ideig várattam őket, belépek a terembe, és a tanári asztalhoz sétálok. Közben végignézek a csorgó nyálú Griffendéleseken, de megakad a szemem Potteren. A sárvérű és a Weasley-ivadék között ül, és rám mered. Még csak nem is pislog. Aztán elvigyorodik, én meg viszonzom.

Játszani akarsz, Potter? Hát, játszunk.

- Lucius Malfoy vagyok, és idén én tanítom a Sötét Varázslatok Kivédését önöknek.

Körbenézek, és tágra nyílt tekintetekkel találom szembe magam. Elvigyorodok és elkezdem az órát.

- Sötét Varázslatok... Tág témakör, és azt hiszem, a mágusok 90%-a félre is érti, vagy legalábbis nincs teljesen tisztában azzal, hogy miről beszél. Granger, mondjon egy átkot - szólítom fel a kis sárvérűt, ő meg egy másodpercre eltűnődik a válaszon.

- Avada Kedavra - suttogja, én meg biccentek.

- Longbottom, te jössz! - húzom félmosolyra a szám, a kis nyomi meg elvörösödik. Fogadjunk, hogy tudom, mit fog mondani? Bella gyakoroltatta vele...

- C-Cruciatus - nyögi végül, és meg nyertem. Fogadásokra kéne járnom, mint Narcissának, nekem ez nagyon megy.

- Nos igen, az emberek többsége ezeket az átkokat mondja először. Főleg azért, mert menthetetlenül ostobák. A halálos átkot igen nehéz kivédeni, a Cruciatust szinte lehetetlen. Ugyan miért tanítanám ezt? Kínozni többféleképpen lehet... - sziszegem, és végigsimítok az ágyékomon. Az osztály felmordul, Potter pedig nagyot nyel. Hmm, tetszik, mi? Snape-nek is bejött este. Nagyon bement.

- A fájdalom igen sok mértékig elviselhető. Viszont van, aminek nem tud ellenállni az ember... - ismét egy simítás, és hajhátradobás. Padra borult, olvadó diákok, meglazított nyakkendők, nyekkenő Potter.

- Potter, mondj egy átkot! - parancsolok hirtelen, azt hiszem, ő már vette a lapot, a tudta nélkül is.

- Amoriatus... - suttogja átszellemülten, én meg elégedetten bólintok.

- Akkor akár át is térhetünk az elméleti tudnivalókra.

Kész, Potter meleg, ez már szent. És rám izgult. A Kis Túlélő remélem nem kicsi része mocorogni kezdett, és már tudja, mi is az igazi kín. Ott ülni, a legnagyobb szexistentől hat méterre, egy stréber sárvérű és egy gyengeelméjű véráruló között. Szenvedj, Potter.

Elkezdem a valódi tanagyagot, közben odasétálok Potterék padja elé, és szórakozottan húzogatom a kígyós pálcámat az ujjaim között. Fél szemmel látom, hogy Potter keze remeg, és valószínűleg egy szót sem fog fel abból, amiről beszélek. Nem baj, majd tartok neki gyakorlati oktatást.

Óra közepén ártatlanul (tudok én az lenni?) feltelepszem a pad szélére, és vigyorogva nézem, ahogy a terem háromnegyede szétfolyik a padlón. Potter viszont úgy tűnik, hogy visszanyerte az öntudatát,és most már vigyorogva bámul rám.

Úgyhogy úgy döntök, hogy itt az ideje egy kis gyakorlati bemutatónak. Hirtelen megállok, és kis gondolkozás után rábökök a pálcámmal.

- Potter, állj fel! - mondom, ő meg elmosolyodik.

- Kérése számomra parancs.

Feláll és kisétál a padok előtt lévő üres térre. Gúnyos mosollyal Dean Thomasra nézek, és intek, hogy álljon Potter elé.

- Nos, milyen átkokat is említettetek?Á, megvan. Az Avada Kedavrát, a Cruciót, és az Amoratiust. Azt hiszem egyértelmű, hogy melyiket nézzük meg gyakorlatban. - Elmosolyodok, és Potterre emelem a pálcám – A... - a fél osztály ájultan esik össze, a kicsi Voldemortok meg ünnepi buliba kezdenek a fejemben – Amoratius! - kiáltom végül.

Imádom ezt az átkot, még Sev tanította. Tudom, abba a koszlott, régi bájitalkönyvébe irkálta folyton a jobbnál jobb átkokat... Arról mondjuk fogalmam sincs, hogy Potter honnan értesült erről, de majd rákérdezek Snape-nél. Blacknél is csak eksön után szólt a kis szemét... Az átok hatása egyszerű: akit először meglát, leteperi. És ez most Dean lesz... Csak tudnám, miért nem smárolnak még. Mi van? Potter ez ellen nem tiltakozhat! Ez sokkal jobb, mint az Imperio... Odébb lököm Thomast, hogy megnézzem, miért nem hatott az átkom. És akkor leesik az állam... Potter csukott szemmel áll, gonosz vigyorral az arcán. Aztán hirtelen zöld íriszekkel találom magam szemben, amikben zöld láng gyullad... A francba!

Nekem esik, a tanári asztalnak dönt, kezemet pedig leszorítja. Én csak felnyögök, csókok lepik el a nyakamat. Aztán harap. Ahhh! Közbe kinyitom a szemem, hogy az osztályra pillanthassak: Granger teljesen vörösen süllyed az asztal alá, Weasley könyvet olvas, Longbottom talán már nem is él, Draco pedig... uhh, Draco a francba! És Potter, a francba! És akkor már Snape is, mindenki a fenébe! [De csak mert ott van Brian, a francba!]

- Lucius - leheli a számra Potter, és megnyalja az ajkaimat. Én nem bírom tovább, szenvedélyesen megcsókolom, és pozíciót váltunk – én leszek felül. És különben is, nehogy már a lekvár dugja meg a nagymamát!

Potter beletúr a hajamba, és feljebb löki a csípőjét, így merev farka az enyémhez préselődik. A kis türelmetlen... Gonoszan vigyorogva emelkedem fel, ő meg csalódottan nyög fel, és vissza is akar húzni. Azt hiszem, meg kell mutatnom neki, hogy a türelem milyen szép erény. Teljesen felemelkedem, így látom, hogy a fél terem eszméletlenül, a másik fele meg nagyon is elevenen fekszik a padlón. Draco éppen Blaise Zambini alatt fekszik, és úgy tűnik, nem nagyon zavarja, hogy tőle két méterre éppen a Kis Tűlélő megkefélésére készülök.

Potter közben nem maradt nyugton, már félig lehámozta rólam a talárom, miközben csókokat lehel a nyakamra. Ideje visszatérni a munkához.

Letépem róla a ruhát, amilyen gyorsan csak tudom, és magamat is megszabadítom a zavaró textiltől. Aztán egy durva lökéssel megfordítom, megragadom puha, fekete haját, és az asztalra nyomom a fejét. Ő kéjesen hörögve hajol előre, én pedig jobb kezemmel végigsimítok a gerincén. Aztán ujjaimat rákulcsolom a farkára, de előbb még behelyezem az enyémet. Azért fontos a sorrend. Potter hatalmasat ordít, azt hiszem, általában ő aktív, elég szűk idebent. Lassan kezdek mozogni, közben hátravetem a fejem, így érzem a puha tincseket a derekamnál. Imádom a hajam, a farkam után ő az első.

- Gyerünk, Lucius, MÉG! - kiált hátra Potter, én pedig már csak azért is akkorát lökök rajta, hogy a tanári asztallal együtt csúszunk egyet előre. Kezd bejáratódni, válthatunk sebességet. Hármasba teszem a farkam, és gázt adok.

Aztán egy frontális ütközés a prosztatájával megteszi a hatását, és üvöltve elélvez alattam. Két lökéssel később én is követem, majd kimerülve borulok rá. Mikor végre fel bírom emelni a fejem, vigyorogva veszem észre, hogy tömegbalesetet okoztunk. Mindenhol még hörgő, vagy már csak levegőért kapkodó diákok fekszenek a földön. Az ájultakat egy kupacba rugdosták a terem sarkába.

Potter mocorogni kezd alattam, én meg kiszállok belőle. Vigyorogva néz rám, én meg gonosz mosolyra húzom a szám. Körbenéz, konstatálja, hogy Weasley a sarokban, sárvérű barátnője meg egy Mardekáros alatt fekszik.

- Ez így nem lesz jó... - suttogom végignézve a tömegen. - Mindenki felállni, az ajtóhoz, sorban! - üvöltöm, és egy záróbűbájjal megakadályozom a távozást. És remélem, nem szöktek ki – leltárt kéne csinálnom. Az ébren lévők kelletlenül felsorakoznak, az ájultakat meg felélesztik, vagy odalebegtetik. Csak egy valaki nincs a helyén: Potter.

- Mi a fenét keresel itt? Ott a sor vége - mutatok a pálcámmal Longbottom mögé, ő meg csak vállat von. Kinyírom. Gyilkos pillantás... Ez nem hat. Szenvtelen arc? Nem nyert. Bambi-szemek*? Na végre.

- Exmemoriam! - kezdem az elsővel, majd kitessékelem az ajtón. Még jó, hogy van tíz perc az órából, addigra végzek is. Sosem hittem volna, hogy egyszer hasznom lesz abból a silány kis dugással Gilderoy-jal.

Erre néhányan megpróbálnak a elbújni, de egy kedves intéssel (és egy-egy sóbálvány-átokkal) a helyükön tartom őket. Már csak három ember van hátra, látom, hogy Potter egy kicsit ideges. Megértem, a helyében én se szeretném elfelejteni, hogy megdugtam. Újabb Exmemoriam, és Grangert is kirakom a teremből. Longbottom remeg, mint a nyárfalevél, de vele is gyorsan végzek. Már csak ketten vagyunk, Potter keményen a szemembe néz, én meg gonoszul elvigyorodom. Felemelem a pálcám, mire a keze ökölbe szorul. Meglendítem a karomat, és kimondom:

- Büntetőmunka.

Hitetlenül néz rám, és vigyorogva kisétál a teremből. Én meg az a nagy szívem... A farkamról nem is beszélve.

* * *

Kedves Naplóm!

Hihetetlen egy napom volt! Már vártam az SVK órát, Lucius a vacsorán szinte már rám kacsintott. Tudtam, hogy lesz köztünk valami, hisz kibaszott szexi. A Kis Túlélő pedig szereti a kibaszott szexi dolgokat. A farka valami hihetetlen, még Dracoén is túltesz. Azt hiszem, jó géneket örökölt. (Óh, igen, őt is meg kell még dugni, fent van a listán...) De nekem a haja jobban tetszik, sőt, az az, ami megfogott benne. Puha, hosszú, selymes, szőke... ahhh, elélvezek, ha meglátom. Most megyek aludni, kicsit kifárasztott ez a büntetőmunka, és ez a perverz szadista még egy hétre berendelt...

Jó éjt, Kedves Naplóm!

UI.: Vagy három hétig nem fogok tudni ülni, a francba is...

*Hollától loptam. Bevallom.