Borsószem királykisMalfoy

- Bellatrix, Narcissa... elmentem - búcsúzott Lucius szeretett feleségétől, és annak testvérétől, majd magára kapta a méregzöld talárját, megmarkolta a kígyós sétapálcát, és átvágva a szalonon a bejárati ajtó felé vette az irányt. A falon lógó arany keretes tükörben még ellenőrizte csodaszép, világos tincseit, majd megelégedve a látvánnyal tovább állt. Azonban az ajtót egy kis akadály zárta el. Egy édes, szőke akadály, hatalmas, kérlelő, ezüstszürke szemekkel, zöld sárkányos pizsamában, és sárkányos mamuszban.

- Engedj, Draco, mennem kell, Snape bácsi már vár - térdelt le fia elé, majd megsimogatta kobakját. - Menj szépen aludni - mosolygott a kedvesen, a kis szöszi azonban szomorúan megrázta a fejét.

- Nem tudok aludni, apu. Kérlek, olvass nekem mesét! - mondta, majd apja felé nyújtotta a nagy kötetet. Lucius nagyot sóhajtott.

- Légyszi, apu, csak a Borsószem királykisasszonyt! Ő sem tudott aludni - nyafogott Draco, Lucius pedig átgondolta, és döntött. Felállt, és levette a talárt, majd kivette fia kezéből a könyvet.

- Rendben, de csak azt az egyet! Sipirc a szobádba, ha előbb érek oda, nem olvasok neked - fenyegetőzött a férfi, a kis Malfoy pedig vidáman rohant fel az emeletre.

Lucius  mosolyogva követte fiát, aki takaróját maga után húzva igyekezett a lehető leghamarabb visszabújni az ágyba. Persze normál esetben ilyenkor már a Roxfort pincéjében szokott sétálgatni, de ki tudná visszautasítani Draco Malfoyt? A mese, amit választott (alapos cenzúra után) úgyis csak egy gyors történet, úgyhogy belefér az időbe.

Belépett fia szobájába, ahol a kis szőke már a paplan alatt kucorgott és apró kezeivel egy zöld plüssárkányt szorongatott.

- Nos, rendben, kezdhetjük, Draco? - helyezkedett el Lucius a fotelben. Kígyós sétapálcáját maga mellé fektette, a könyvet pedig kinyitotta az ölében.

- De én a Malfoyos változatot szeretném hallani - ült fel Draco, angyali mosollyal az arcán. Lucius büszkén húzta el a száját, és becsapta a díszes kötetet.

- Tehát a Borsószem királykisasszony igazából nem is lány... Az ük- ük nagyapádat, Flavius fiát becézték így egykor. Nicolas Malfoy csodaszép volt. Egy nap úgy döntött, meglátogatja egy nagyon jó barátját, egy bájitalmestert, aki Dumbledore király udvarában dolgozott  Magára kapta talárját, megfogta kígyós sétapálcáját, és útnak indult.

- Ez az a sétapálca? - kérdezte elkerekedett szemekkel a kis Draco, az apja meg mosolyogva bólintott, és odaadta fiának a családi ereklyét. A kicsi ámulva nyúlt érte, magához húzta, és nézegetni kezdte.

- Egyszer, ha nagy leszel, a tiéd lesz... - magyarázta Lucius. - Ahogy én kaptam az apámtól.

Draco magához szorította a pálcát, majd azt is gondosan betakarta a sárkánymintás takaróval, és úgy hallgatta tovább a mesét.

- Szóval, Nicolas elment a királyi udvarba, ahol az udvarmester fogadta. Mint mondtam, Nic rendelkezett a Malfoyok eleganciájával és szépségével, úgyhogy a természetesen azonnal teljesítették a kérését, amikor a bájitalmestert, Severus Princet akarta látni.

- Papa! Úgy hívják a bájitalmestert, mint Snape bácsit!-  ugrott fel izgatottan Draco.

- Igen, tudod, Snape bácsi mamáját Prince- nek hívták, és a történetbeli bájitalmester a keresztapád ük- ük- ük- ük nagypapája. Róla kapta a nevét.

- A szobalányok lesték Nicolas minden kívánságát, egyetlen pillantásáért is ölni tudtak volna. A király az északi szárnyban szállásolta el, hatalmas, puhára vetett ágyat kapott. Este hosszan beszélgetett Severusszal, aztán békésen feküdt le, ám másnap nagyon fáradtan kelt fel. Haja össze- vissza állt, végtagjai elzsibbadtak, feje zsongott. Alig tudott aludni az éjjel.

- Pont mint te szombat reggelente - kuncogott Draco, Lucius pedig egy pillanatra elvörösödött.

- Öhm... igen, pont, mint én. Folytathatjuk? - terelte vissza a szót a mesére, és arcszíne máris visszanyerte a szokásos sápadt árnyalatát. Draco csak bólintott egyet, és kíváncsi tekintete jelezte, hogy egy ideig megpróbál nem közbeszólni.

- Tehát a király nagyon mérges lett, hogy egy ilyen vendég nem aludt jól az ő palotájában. Azonnal átvitette Nicolas minden cuccát a legelegánsabb vendégszobájába, ami saját fia szobája mellett volt. Itt az ágy még nagyobb és puhább volt, és sötétzöld baldachin vette körül. Nic mosolyogva feküdt bele este, és a Severusszal való beszélgetés közben igen kényelmesnek találta. Ám reggel még fáradtabban ébredt fel...

- Másnap reggel Nic (csodák csodájra) megint fáradtan kelt fel.  Levánszorgott az egyik kisebb ebédlőbe, ahol a király, és az udvar előkelőbb tagjai (a bájitalmester is) már a reggelizőasztalnál ültek. Nic elfoglalta a helyét a király bal oldalán, és enni kezdett. Közben Dumbledore vidáman csevegett.

- „Severus, drága barátom, akartam kérdezni, hogy hogy állnak a főzetek” - kérdezte.

A bájitalmester egy hatalmas ásítást elnyomva (előtte letette a villát, hála a korhatárnak) felelte: „Öhm, uram...mostanában kicsit...el vagyok havazva...nem igazán jutott időm a bájitalokra. Levett...izé levert a lábamról...valami.” Prince inkább betömte a száját...egy kis kenyérrel, hogy ne kelljen tovább magyaráznia a dolgot. Így  király, kevésbé mosolyogva, a fiához fordult.

- „Te jó ég, fiam! Mitől vannak ezek a sötét karikák a szemed alatt?” - kérdezte megrökönyödve, mikor ránézett fia kissé gyűrött arcára.

- „Semmi...csak nem tudtam aludni. Sokáig hallgattam, hogy...csicseregnek a madarak. Nagyon...heh...érdekes volt.” - válaszolta a fiú, és igyekezett nem apja szemébe nézni.

- A király fejcsóválva nézett körül az asztalnál, ekkor megakadt a tekintete a harmadik kialvatlannak tűnő személyen, a szintén kissé... zilált Nicen. (Az nem nagyon zavarta, hogy a felesége is úgy néz ki, mintha nem ágyban aludt volna...tényleg, nem az övé volt eredetileg a királyfi melletti szoba?)

- Te is a madarakat hallgattad, azért vagy ma is ennyire fáradt?- kérdezte Dumbledore (kissé kétségbeesve) a félig még alvó Nicolastól.

- Azért nem tudott aludni, mert rémálma volt? - kérdezte szomorúan a kis Draco. - Nekem is szoktak lenni rémálmaim... - pirult el, mire apja megsimogatta a kobakját.

- Ugyan, Draco, mindenkinek vannak. De Nicolast nem gyötörték furcsa álmok. A királyhoz fordult, és mérgesen azt mondta neki: „Uram, az ágyak felettébb kényelmetlenek a palotájában. Azt hiszem, jobb lesz, ha ma este otthon alszom.” Ám a király azonnal tiltakozni kezdett. Megtiltotta az ifjú Malfoynak, hogy hazamenjen, a cuccait pedig egyenesen a királyi szobába vitette át, ő pedig átköltözött a kastély egy másik szobájába.

- Volt akkora a kastély, mint a miénk, apu? - vágott közbe Draco, aki már félálomban szorította magához a kissárkányt és a sétapálcát.

- Természetesen nem volt akkora- mosolyodott el Lucius, és gyorsan folytatta a történetet. -  Aznap a királyfi, aki már nagyon kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet az az ember, aki nem tud kényelmesen aludni az ágyaikon (nem, nem a madarak csiripeltek a fülébe...véletlenül sem), meglátogatta Nicet, aki éppen Severussal volt.

- És mit csináltak?- kérdezte Draco, miközben puha sárkányának a szárnyát az arcához nyomta.

- Ööö kártyáztak-  felelte Lucius az első dolgot, ami eszébe jutott (ehhhe ehhhe).

- Úgy, mint te meg Snape bácsi?

- Igen, pontosan úgy. Tehát a királyfi beszállt a kártyázásba, hajnalig játszottak. Akkor aztán mindenki elment a szobájába, és megpróbált aludni. De mind a hárman nagyon- nagyon fáradtan keltek fel. A király gyanakodni kezdett, hisz ő már évek óta istenien alszik az ágyban, Nicolasnak pedig semmi sem felelt meg. Kíváncsian fordult az ifjú Malfoyhoz.

- „Mondd, hát most miért nem tudtál aludni?” - kérdezte, a fiú pedig a király kezébe pottyantott egy borsószemet.

- „Látja, felség, ettől nem tudtam aludni.” - válaszolta, a király pedig elszégyellte magát. Sűrű bocsánatkérés következett, majd kárpótlásul fele vagyonát Nicolasnak adta. Ő lett a leggazdagabb a környéken, és ezután bárhová is ment, különös figyelmet fordítottak az ágyára.

Lucius befejezte a mesét, és elégedetten nézett végig félig alvó kisfián. Betakargatta Dracót, csókot nyomott a homlokára, és megsimogatta szőke tincseit. Aztán óvatosan húzni kezdte ki a kis ujjacskák fogságában lévő sétapálcát, ám azok nem engedtek. Draco egy apró nyöszörgéssel jelezte, hogy az ma estére már az övé. Lucius nagy sóhajjal megadta magát a fiának, leoltotta a lámpát, és becsukta a zöld ajtót.

Végigment a csendes szalonon, és ismét magára terítette talárját.

- Hát te még mindig itt vagy? - jött oda hozzá Narcissa felvont szemöldökkel. - Snape már vagy fél órája keresett, hol vagy. Azt mondtam neki, elmentél - mosolygott a nő. - Egy kicsit bosszúsnak tűnt...

Lucius vicsorogva nyúlt pálcájáért, hogy megtorolja Narcissa hülyeségét. De eszébe jutott, hogy a kígyós sétapálca most Draco ölelő karjaiban van.

- Ezt még majd megbeszéljük - vágta oda feleségének, majd becsapta maga után az ajtót, és elhoppanált. Narcissa ördögi mosollyal ment vissza nővéréhez.

Másnap pedig Lucius Malfoy fáradtan ébredt, és egy borsót talált a feje alatt. A férfi mosolyogva pöckölte le a zöldséget, álmosan felült, és kiballagott a konyhába, hogy megigya reggeli kávéját...